Ha Sir Arthur Conan Doyle-on múlik, Sherlock Holmes nem pusztán fura hangzású névvel lett volna megáldva.
Eredetileg Sherlock Holmes külső tulajdonságai is eltértek volna az általunk ismert figuráétól.
A bíborvörös dolgozószoba 1887-es megjelenésekor Conan Doyle ragaszkodott hozzá, hogy – akkoriban már elmegyógyintézetbe zárt – alkoholista édesapját kérjék fel a történet illusztrálására. Charles Doyle rajzai azonban amatőr, slendrián benyomást keltettek.
Holmest alacsony, kövér szakállas, a francia festőhöz, Henri de Toulouse-Lautrechez hasonlatos fickónak ábrázolta. A regény sikere persze elmaradt, ami e suta illusztrációnak is tudható be.
Amikor néhány évvel később megkezdték Holmes történeteinek folytatásokban való közreadását, a kiadó ragaszkodott Sidney Paget, a kiváló illusztrátor felkéréséhez. Paget nyomban elvetette az idősebb Doyle koncepcióját:
„Szó sem lehet róla – mondta. – Fontos, hogy a nők szemében szexuálisan vonzó férfiként, az 1890-es évek dandyjeként jelenítsük meg. Én olyan Holmest rajzolok maguknak, akiért minden nő odalesz. A férfiak pedig mind egy szálig utánozni kívánják majd hibátlan öltözékét.”
Conan Doyle megadta magát, és az új terv nyomán megszületett ábrázolásnak köszönhető – slank, szikár, izmos, jóvágású, makulátlanul öltözött férfiú -, hogy Sherlock Holmesból az a világszerte ismert ikon vált, akinek ma is képzeljük.
