Amikor Gioacchino Rossini, a sikeres zeneszerző és elegáns világfi Bécsbe érkezett, egyetlen kívánsága az volt, hogy Beethovennel találkozhasson. Rossini életének egyik érdekes színfoltja lett a látogatás, Beethoven csodálója volt vígoperáinak.
Beethoven barátja, a költő Carpani abbé szervezte meg a látogatást. Együtt botorkáltak fel a nyikorgó lépcsőkön és kopogtattak az ajtón, majd beléptek a szellőzetlen szobába: a padlón ételmaradékok, támlájukat vesztett székek, repedezett falak, szanaszét heverő kéziratlapok fogadták a látogatókat. Az ötvenes éveiben járó, korán megöregedett zömök zeneszerző, a teljesen megsüketült Beethoven a zongoránál ült.
Felnézett, és választékos olaszsággal köszöntötte vendégeit:
– Óh, hát maga, Rossini úr, A sevillai borbély (Il barbiere di Siviglia) szerzője! Gratulálok uram! Micsoda opera buffa! Élvezettel és elragadtatással tanulmányoztam a művét. Higgye el, Rossini, az ön Sevillaiját mindaddig játszani fogják, míg egyáltalán olasz opera létezik!
A társalgás úgy zajlott, hogy Carpani mindent, amit Rossini mondott, papírra vetett és megmutatta Beethovennek. Az opera buffa után áttértek az opera seriára, az olasz és német zeneszerzőkre, az olasz színházra és a kor neves énekeseire. Végül Rossini megköszönte a beszélgetést:
– Csodálatomat fejezem ki, maestro az ön művészete iránt: soha semmire nem voltam olyan büszke, mint most, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy Beethovennel találkozhattam és beszélgethettem.
Beethoven felsóhajtott:
– Óh, én szerencsétlen!
Majd egészen másként folytatta: – Sok szerencsét kívánok a Zelmirához. Arrivederci, és legfőképpen: ajándékozzon meg minket még sok Barbierével.
