Ha egy színésznő minden szerepkörben föltalálja magát és különleges beleérzéssel jeleníti meg alakjait az nagy szerencse. Csodálkozik is mindenki, ha Szigligetit szigligetisen, Shakespeare-t sekszpírien, Molière-t molièresen jelenítik meg a színpadon…
A 19. század egyik legismertebb színésznője, Szathmáryné Farkas Lujza második férjével, Laczkoczy Sándorral saját társulatukkal járta az országot, majd 1857-től a Nemzeti Színházban játszott. Fiatalon hősnőket, kissé megöregedve komikus szerepeket alakított. Egész életében hangoztatta: legyen szó Shakespeare Molière vagy Szigligeti irodalmi alkotásairól, ő mindenki művét kívülről ismeri.
Senki az égadta világon nem is sejtette, hogy mindenre ösztönösen érez rá, hiszen írni sem tudott, olvasni is alig. A Faustban olyan elragadó szellemmel alakította az egyik boszorkányt, hogy az előadás után kritikusok és színészek vették körül és áradoztak nagyszerű teljesítményéről.
Valaki megjegyezte:
– Igazán nem értem, hogyan tudta ennyire megérteni Faustot, ennyire mélyére hatolni a mű legtitkosabb rejtekeibe!?
– Hóóó, kedvesem! – mondta a színésznő. – Nekem aztán az egész Shakespeare a kisujjamban van!
A lelkes rajongókba beleszorult a szó. Valaki hosszas csönd után megjegyezte:
– De a Faustot nem is Shakespeare írta!
– Nem? – csodálkozott Szathmáryné kedvetlenül. – Bánom is én. Hát jó, akkor legyen Molière!
