A jég hátán általában az ifjúság szokott megélni és – korcsolyázni. Eltekintve Mátyás királlyá választásától, mely alkalommal a Duna jegén, Szilágyi Mihály vezetésével, néhány korosabb nemesúr is tartózkodott.
Persze, az ifjúság itt is jelen volt. Feltehetően csontkorcsolyával, irongával a lábán és vidám szívvel fújta az első „pesti dalt”: „Mátyást mostan választotta mindez ország királyságra…” Némi szelíd erőszakkal tehát a 15. századba helyezhetjük az első „jégzenét”. De ne kereskedjünk ilyen távoli múltban!
A pest-budai jégzenék okmányszerűen hiteles születési helye a Városliget. A Pesti, később Budapesti Korcsolyázó Egylet 1869-ben alakult. A városi tanács ingyen „adta” a tó természetes jegét. A melegedőhelyiséget Rudolf trónörökös személyesen nyitotta meg.
Ettől kezdve fesztelen jókedv és vidámság uralkodott a jégen. Idézzük a dicső előidők krónikáját: „Hogy az egyleti élet minél változatosabb legyen, a hölgyek délutánonként uzsonnákat rendeztek. Zeneszóban sem volt hiány. Andrássy Manóné grófnő egy kintornát bocsátott rendelkezésre. Arra azonban már nemigen futotta, hogy forgatására embert is alkalmazzanak, így hát a választmányi tagok és a vállalkozó ifjak hajtogatták felváltva a sípládát.”
Ez az unalmas, de felmelegedésre kiválóan alkalmas feladat csakhamar kapós tisztség lett. A kintorna volt tehát a szerény és hangulatos kezdet, de a fejlődés nem állt meg itt. A nyitás után alig múlt el néhány hét, s máris messze hangzó katonazenét hallhattak a Városligetbe látogatók…
Több mint 100 esztendővel ezután is változatlanul zeng a muzsika a jégpályákon, a kintornát és a katonazenét „leváltották”, s a francia négyes melódiáira a legöregebb korcsolyázók sem emlékeznek. A „lázas ifjúkor” más dallamokra csúszkál, kering a jég hátán.
