Egy délután, mint ez nem szokatlan, hölgyek is ültek a Palermo kávézó páholyában. A szokás szerint a bemutatkozásnál hölgyek nem mondják a nevüket. Így Tersánszky nem ismerte fel asztalszomszédját, Kaffka Margitot, aki viszont ezt zokon vette, s visszavágott.
A régi szép időkben a kor fölfogása szerint egy gavallérnak kötelessége volt tudni, ki ül mellette, hogy illőn köszöntse. Tersánszky Józsi Jenő is izgett-mozgott a székén, mert erőst bizsergést érzett a homlokán, ahogy a szép asztalszomszédja időnként rápillantott. Mit tehetett mást, elfogadta a mellette kávézgató barátjának tájékoztatását, miszerint nem más, mint Kaffka Margit írónő kartárssal ül szemben. Kaffka szintén a Nyugatnak írt, sőt már a Kiss József lapjában, A Hétben is jelentek meg írásai. Meg a Bródy Sándor Fehér Könyv című folyóiratában is.
A mindig bohém Tersánszky részint, hogy irodalmi műveltségével, illetve jólértesültségével kérkedjen, részint hogy az ismerkedést azonnal egy bókkal indítsa, megszólította Kaffkát:
– Igen édes és magvas költeményét olvastam, gondolom, A Hétben még. A címe Undine volt.
– Hogyne! A Hétbe írtam! – biccentett élénken Kaffka. – De hogy ilyen című versem jött volna ott?… Hogyan?
Un… Un…
– Tévedhetek a címben – mondta zavartan Tersánszky. – De jól emlékszem a vers remek tartalmára.
– Vagyis? – vizsgáztatta Kaffka.
– Vagyis, hogy az egy vízitündérről szól, egy sellőről, aki korallvillájában él, és egy tritonba szerelmes… – lendült bele egyre jobban az emlékezésbe az író.
– Hohó! Édesem! – szakította félbe Kaffka Margit. – Hiszen ez a költemény az Erdős Renée-é.
Kaffka Margit nem tudta tovább színlelni a megbántottságát, nagyot nevetett és megbocsátotta Tersánszkynak az ügyetlen bemutatkozást. Ahogy az író feljegyezte: „Soha jobb női barátom nem akadt nála. Igazán érdemtelen halmozott el mindig gyöngéd, anyás szeretetével.”
