Hogyan mulatott a Tóth Árpád a pesti hajnalban? Tersánszky Józsi Jenő így emlékezett vissza Tóth Árpádra.
A pesti hajnalban ballagunk hazafelé, hónapos odúinkba, handabandázó, sörényes, ifjú óriások. Ő köztünk baktat, viseltes ferencjóskájában, pápaszemével, könyvekkel a hóna alatt, szivarjával a szájában, és szelíd mosollyal hallgatja a realitástól való elrugaszkodásainkat.
Ha mi beszélünk terveinkről, ha mi fújjuk föl kísérleteinket, ha mi döntögetünk megdönthetetlenségeket, akkor bólogat:
– Úgy van! Igazad van. A hit a fontos. Hogy hiszesz magadban. És ez a fontos, ha dolgozol, ha csinálsz valamit. Az másodrendű, hogyan vélekedsz róla. Az új, a nagyszerű az újban és nagyszerűben, az önmagunkban való hittel születik.
Így beszél Tóth Pádi másoknak, társainak, nekünk.
Ha aztán kissé önkéntelen elröstelkedünk ugrándozásunkon, mert eszünkbe jut, hogy ki mellett ugrálunk és ágálunk üres búzakalászok módjára, és feléje fordul az elismerésünk, verseit dicsérjük, és nem szükség erőltetni a hízelgő lelkesedést, akkor Tóth Pádi fejét ingatja és hümget:
– Lehet, lehet. Ez a versem, na igen… De Shelleynek van egy ilyen, sokkal jobb… És ez a versforma már ismert volt a középkori német és olasz költők gyűjteményeiben. A kuruc költészet és a többi…
Maga ellen zúdítja az egész világirodalmat. Ő maga törpíti magát.
Ez Tóth Árpád!
Semmi más jobban nem jellemezheti őt. Csodákat művel, és mindennapiságoknak ítéli őket. De nem a másét, csak mindig a magáét.
Ez Tóth Árpád!
Forrás: Tersánszky J. Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan
