Nyughatatlan természetű ember volt Csokonai, mint tartották róla. A csurgói református gimnáziumban néhány hónapig professzorkodott, többre nem futotta tanári lelkesedéséből. Ha döntenie kellett pénz és költői élet között, tudta a választ.
Bár tantársai becsülték, és a diákok is szerették, egy napon mégis ezzel állított be a direktorhoz Csokonai Vitéz Mihály:
– Megyek!
– Hát csak menjen! – hagyta rá a direktor. – De mikor tér vissza?
– Úgy hiszem, soha!
– Ne tréfáljon, kedves öcsém. Valamikor csak vissza kell jönnie.
– Nemigen vagyok tréfás kedvemben, mennem kell még ebben az órában.
– Kár volha itthagynia a biztos hivatalt, mégicsak megél belőle.
– Valóban jól esik, hogy nincs gondom kenyérre, ám a szabadság jobban esik.
– Ahogy gondolja, dehát az élet… Az élettel vajon számolt-e? Az élet pénzbe kerül…
– Éppen az élettel számoltam, méghozzá azzal, amelyik nincs székhez láncolva.
– Most már egésze biztos, hogy inkább poéta kegyelmed, mint tanárember.
Csokonai vállat vont. A direktor viszont folytatta a dorgálást:
– Azt már csak tudja, költő uram, hogy a versnek is mérték szerint kell mennie, akár a pénznek.
– Csakhogy én nem vers, hanem poét vagyok – mondotta Csokonai, és nem koptatta többé a csurgói gimnázium fapadlóját semmi pénzért.
