Huszonötödik évfordulóját ülte a Nyugat igencsak nagy nyilvános ünnepség keretében. Természetes, hogy az emelvényre vonult minden jelentősebb írónk.
Az egyik képes színházi lap értelmes szerkesztője elküldte egy fiatal munkatársát, hogy készítsen villáminterjút a Nyugat íróival, a cikk címét is megadta előre: Villáminterjú a Nyugat jubileumán, 1933
Az „értelmes szerkesztők” mindig szerették az interjúkat, mert ingyen, hízelgés nélkül kaptak írói nyilatkozatokat. Az írók annál kevésbé kedvelték ezt a műfajt. A buzgó riporter a következő kérdéssel ostromolta a jubiláló „Nyugatosok”-at:
– Milyen hatással van lelki világukra az, ha nem műveik útján, távolból, hanem közvetlenül, személyesen lépnek érintkezésbe a nyájas olvasókkal?
Elsőnek Kosztolányi nyilatkozott, s kissé gunyoros tekintettel kijelentette, hogy számára szinte testi gyönyört jelent, ha közvetlenül érzékelheti a hatást.
Szomory Dezső arisztokratikus gőgjét tolmácsolta: „Micsoda keserű megaláztatás kiszolgáltatva lenni e vegyes és válogatlan tömegnek!”
Krúdy Gyula nem kertelt: tollba diktálta, hogy jobban szeretné, ha egy pohár fröccs mellett cseveghetne a közönséggel.
Babits egy nemrégiben megjelent esszéjére hívta fel a riporter figyelmét, miszerint abban „egzaktul megfogalmazta” az író és közönség kapcsolatáról való nézeteit.
Végre Móricz Zsigmond is sorra került. Az író le s föl sétált egymagában és olvasta, „magolta” a kezében tartott papírlapot. Közben pedig szinte dühösen és riadtan figyelt egy bizonyos irányba…
A kérdésre azonban megtorpant, és válaszolt az újságírónak:
– Én?… A közönség előtt? … Őszintén mondjam meg magának? Nekem legelőször is a hasamra megy, ha ki kell állnom a közönség elé. Most is úgy csikar, pedig mindjárt rám kerül a sor… Hagyjon most, legyen szíves, békémre! Azt sem tudom: be- vagy kifussak…
(A körinterjúnak ez volt az egyetlen darabja, amely nem jelenhetett meg a színházi közlönyben.)
