„Magához a természethez kell visszatérnünk, ám nem olyan módon, hogy másoljuk, akár a fényképészek. Az ember, amikor a járást akarta utánozni, kitalálta a kereket, amely egy cseppet sem hasonlít a lábra. Ezzel szürrealizmust teremtett, anélkül, hogy tudott volna róla.” Guillaume Apollinaire újító, lázító és örök boldogságkereső volt.
„Egyikük, egy született «mozgalmi ember» festő és szobrász barátait is berántotta az irodalmi harcokba. Így történt, hogy a félig öntudatlan, sokfelé tapogatózó mozgalomra egy képzőművészeti jelszó ragadt. Elnevezték kubizmusnak. A víg zajlás lelkét, a művelt és bohém szervezőt és ösztönzőt Guillaume Apollinairenek hívták.” (Cs. Szabó László: Guillaume Apollinaire, Nyugat, 1940. 7.)
Százharminckét éve, 1880. augusztus 26-án született Guillaume Apollinaire (teljes nevén: Wilhelm Albert Vladimir Apollinaris de Kostrowitzky) francia költő. Rómában látta meg a napvilágot, ereiben egy csepp francia vér sem folyt: törtvénytelen gyerekként látta meg a napvilágot: anyja lengyel nemesi származású kalandornő, apja valószínűleg olasz utazgató katonatiszt volt, Fligi d’Aspremont gróf. Helyzetén viccelődve, később, jó barátja, Pablo Picasso azt híresztelte, hogy természetes apja XIII. Leó pápa volt.
Leérettségiznie nem sikerült, 1899-től Párizsban „négerként” írt tárcaregényt egy újságíró helyett, cikkeket helyezett el a Tabarin című lapban, rövid ideig egy tőzsdeügynöknél is dolgozott. Leginkább azonban a könyvtárakban ritka könyveket olvasott és jegyzetelt, társaságba járt, költőkkel, lapszerkesztőkkel ismerkedett.
1901 augusztusában a gazdag kölni Milhau családhoz került franciatanárnak, és a családdal együtt a Rajna vidékére költözött. Az itt töltött egy év termései a Szeszek című kötetének „rajnai versei”.
1902-ben visszatért Párizsba, megélhetési okokból állást vállalt egy bankban és mellette bekapcsolódott az irodalmi és művészeti életbe. Főnökei elnézőek voltak, így több időt tölthetett művészbarátaival a kávéházakban, mint a hivatalban. Amikor a bank csődbe ment, úgy döntött, végleg az irodalom lesz a fő foglalkozása. Kapcsolatba került Jarryval, Max Jacobbal, Pablo Picassóval, az avantgárd több képviselőjével.
„Tréfacsináló jókedve és mélabúja egyaránt szélsőséges, tudásvágya határtalan, bővérű, farkasétvágyú és dús fantáziájú, a hajnalba nyúló beszélgetések és séták bajnoka: valósággal reneszánsz egyéniség. Ez időben válik ismertté mint a régi erotikus irodalom szakértője; de Sade márki újrafelfedezésében és kiadásában oroszlánrésze van.” (Rába György)
Guillaume Apollinaire: Egy szép vörösesszőkéhez
La jolie rousse
Imé ember vagyok megfontolt és okos
Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt
Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély
(1-3. sor) (Ford.: Radnóti Miklós)
Me voici devant tous un homme plein de sens
Connaissant la vie et de la mort ce qu’ un vivant peut connaître
Ayant éprouvé les douleurs et les joies de l’ amour
(1-3.sor)
Előbb a könnyebb műfaj jelentett biztos megélhetést számára: 1907-ben megjelent két erotikus (inkább pornográf) csak 18 éven felülieknek ajánlott műve, az Egy ifjú Don Juan hőstettei és A tizenegyezer vessző. Egy kiadó felkérésére élete végéig nagy kedvvel gondozta a világirodalom legjelesebb erotikus és szatirikus műveinek francia nyelvű sorozatát – e munka azért is öröm volt számára, mert állítólag mindig szenvedélyes és tudós kíváncsisággal kutatta a testi gyönyöröket, az életben csakúgy, mint az irodalomban. Egy fiatal festőnővel, Marie Laurencinnel való viharos kapcsolatának emlékét A Mirabeau-híd című verse őrzi. A kapcsolat ráirányította a festészet szépségeire a figyelmét, képzőművészeti kritikáiban, katalógusokhoz írt előszavaiban és előadásaiban ettől fogva az „új festészet” szószólója lett; Picasso, Matisse, Braque munkásságának lelkes propagátora; a „vámos Rousseau” művészetének egyik fölfedezője.
1909-ben megjelent első igazi könyve, A rothadó varázsló, majd A szektaalapító és tsai című novelláskötete, és állatverseinek ciklusa, a Bestiárium. Közben női álnéven, Louise Lalanne-ként írogatott maliciózus cikkeket a korabeli nőírók műveiről a belga Les Marges című folyóiratba. 1911-ben a Mercure de France állandó munkatársa lett. Erre az évre esett egy kínos élménye: megismerkedett egy belga kalandorral, akit titkárává fogadott. A férfi ellopott néhány kis szobrot a Louvre-ból, amiket munkaadójánál helyezett el, és Apollinaire-t, mint vélt bűntársát letartóztatták. E vizsgálati fogság emléke A börtönben-ciklus a Szeszek című kötetből. Csak 1912-ben tisztázhatta magát végleg.
Jacqueline
Apollinaire a képzőművészettől sem szakadt el: 1913-ban rövid időre csatlakozott a Marinetti-féle futurista mozgalomhoz, és ekkortájt kezdte írni képverseit, ezt a különös műfajt már az ókori alexandriai költészet is ismerte. Ő újra felfedezte, és szűk körben még divatossá is tette a képpé formált szövegek különösségét. A Kalligrammák sorozat képköltemény megint lángoló szerelmi vallomás. Az első világháború kitörése után katonáskodott, 1916 márciusában megsebesült, kétszer is koponyalékelést hajtottak rajta végre, és fejét élete végéig vaspánt fogta össze. Felgyógyulása után Párizsban élt, kiadták A meggyilkolt költő című regényét, 1917-ben bemutatták a Teiresziasz emlői című szürrealista darabját, 1918-ban megjelent a gyűjtőkötet, mely a Kalligrammák című kötetének anyagát alkották.
1918-ban annyi szerelmi csalódás után révbe ért: feleségül vette Jacqueline Kolbot, „a szép vörösesszőkét”. A megtalált boldogság azonban nem tartott sokáig: az Európán végigsöprő spanyolnátha-járvány 1918. november 9-én a költőt is elragadta. A magára maradt Jacqueline Apollinaire aggályosan vigyázott a költő hagyatékára, és leküzdve hiúságát hűen megőrzött mindent, ami a költőé volt.
A magyar irodalomban Kassák és köre révén hatott először; verseit Radnóti Miklós, Rónay György és Vas István fordították. Teiresziász emlői című darabjából Poulenc vígoperát írt.
