„A mosoly a lélek megcsillanása.” Agnolo Firenzuola a reneszánsz írója volt. Írt a női szépségről, a szerelmi beszélgetésekről és a szomjúság hagyományairól. Elsősorban az Aranyszamár átdolgozásáról ismerjük.
Agnolo Firenzuola olasz író, Apuleius Aranyszamár című regényének reneszánsz korabeli átdolgozója 470 éve, 1543. június 27-én halt meg.
„…a szépség erejének segítségével a szemlélődés felé vezethetjük lelkünket, majd a szemlélődésen keresztül az égi dolgok iránti vágyakozásig. A nőt ízelítőként és előlegbe küldték közénk, és akkora ereje, értéke van, hogy a bölcsek a szeretni való dolgok közül is a legelsőnek…” (Agnolo Firenzuola: A női szépségről)
1493. október 1-jén Michelangelo Girolamo Giovannini néven látta meg a napvilágot Firenzében. Családja eredetileg egy Firenzuola nevű településről származott, ennek nevét csatolták hozzá családnevükhöz. Agnolo születésének és megkeresztelésének időpontjáról nagyapja naplója tanúskodik, és feltehetőleg nagyapjától kapta a humanista műveltség alapjait is.
Firenzuola 1518-ban Perugiában fejezte be jogi tanulmányait, itt kötött barátságot Pietro Aretino reneszánsz íróval és költővel. Ezt követően Rómába ment, ahol a vallombrosai szerzetesrend megbízásából jogtanácsosként kezdett el dolgozni. A római előkelőségek köreiben mozgott, gyakran megfordult palotáikban.
Első műve, amely rövid ideig tartó irodalmi és társadalmi megbecsülést hozott számára, az 1524-ben megírt A haszontalanul bevezetett új betűk kiűzetése a toszkán nyelvből (Discacciamento de le nuove lettere inutilmente aggiunte ne la lingua toscan) című értekezése volt, amelyben Gian Giorgio Trissino humanista író, nyelvész egyik – az olasz ábécébe görög betűk bevezetése mellett érvelő – művén gúnyolódik. Aretino e tréfás nyelvészeti munka révén mutatta be Firenzuolát VII. Kelemen pápának, akitől két évvel később szerzetesi esküje alóli felmentését kérte, miután szifiliszben betegedett meg. Betegsége miatt visszavonult a közélettől, életének erről az időszakáról keveset tudunk, az azonban bizonyosnak látszik, hogy továbbra is VII. Kelemen patronáltja maradt.
Erre az időszakra, 1525 körülre datálható a halála után kiadott és nagy sikert aratott Aranyszamár című művének megírása, amelyben Apuleius regényét a szamárrá változtatott ifjúról szabad fordításban úgy dolgozta át olaszra, hogy az antik történetet korabeli környezetbe, a XVI. századi Itáliába helyezte át. A történet tele van mesés kitalációkkal és illetlen, már-már közönséges jelenettel, fordításai nem tették teljesen szalonképessé a főhőst. A tökéletességre való törekedést figyelembe véve az Aranyszamárt nem egyszerűen lefordítani, ha nem életre akarjuk kelteni a szamárrá változás történetét, Firenzuola feldolgozása nevezhető a leghitelesebb kísérletnek a narrátori szerepek újrabonyolítására.
Apja halála után, 1538-ban Pratóba költözött, újra a vallombrosai rend szolgálatába állt, a Pratóhoz közeli Vaiano San Salvatore kolostorának apátjává nevezték ki. Prato kulturális és irodalmi életének központi alakja lett, ismét a legelőkelőbb családok köreiben mozgott és támogatásukat élvezte. Egyik alapító tagja volt az Accademia dell’Addiaccio-nak, Prato első akadémiájának.
„Itt minden évszakban ibolyák teremnek, rózsák vannak januárban és hó augusztusban. Kháriszok és Szerelmek lakják, hiú reménységek, hízelgések és megalázkodások. Itt él Vénusz az egész udvartartásával, minden égi adománnyal, övvel, fátyolban, haját befonva, szalagokkal egyszóval teljes pompájában. Nemcsak hogy nem hiányzik semmi, de még több is van mindabból, amit a vágy remélhet, amit az értelem felfoghat, amire az emlékezet emlékezhet, amit a nyelv kifejezhet, és ameddig a képzelet elérhet.” (Agnolo Firenzuola: A női szépségről)
Újra elkezdett írni. Az 1541-ben befejezett Az állatok beszélgetéseinek első változata (La prima veste de’ discorsi degli animali) az egyik legnépszerűbb könyve a másik, szintén itt írt könyve, a Női szépség (Dialogo delle bellezze delle donne) mellett. 1548-ban írta meg fő művét, a tíz novellát tartalmazó Szerelmi beszélgetéseket. A művet szerelmének, az általa Costanza Amarettának hívott titokzatos hölgynek ajánlotta. A boccacciói hagyományt követve úgy tervezte, hogy művében hat napon keresztül három nő és három férfi felváltva mesélnek majd történeteket egy Firenze környéki villában. Végül csak az első nap hat novellája készült el, ezekhez még négy került, ez utóbbiak azonban nem illeszkednek a tervezett keretbe. Firenzuolát zamatos nyelvezete, humora és elevensége emeli ki a Boccaccio-követők sorából.
Élete végére súlyos anyagi gondokkal küzdött, mindenkivel összeütközésbe került, még a kolostor egyházi javadalmát is megvonták tőle. Legutolsó műveként az 1543-ban írt A szomjúság dicsérete (In lode della sete) című, Benedetto Varchinak ajánlott költeményét jegyzik. Nem sokkal később, 50 éves korában Vaianóban halt meg. Életében csupán egyetlen könyve jelent meg, de a halála után kiadott művei sikeresek voltak.
