„Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.” Arthur Rimbaud francia szimbolista költő, a világirodalom egyik legrejtélyesebb géniusza 160 éve született.
„A Költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összevarrja összes érzékeit. A szeretet és őrület minden formáját; megkeresi önmagát, kimer magából minden mérget, és csak azok sűrített lényegét tartja meg magának.” (Arthur Rimbaud)
ARTHUR RIMBAUD: KÓBORLÁSAIM
Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük, s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
(Fordító: Radnóti Miklós)
Arthur Rimbaud egy francia kisvárosban, Charleville-ben született 1854. október 20-án. Apja kicsapongó életmódú katonatiszt volt, aki hamar elhagyta családját. A fiú nevelése anyjára, a szigorú és buzgón vallásos kereskedőasszonyra maradt, aki erős kézzel irányította fia életét. A gyermek Rimbaud már igen korán kitűnt rendkívüli értelmével, az irodalom iránti érdeklődésével. Amikor tízévesen a charleville-i kollégiumba került, meglepően gyorsan megtanult latinul, s hamarosan lenyűgözte tanárait formakész latin költeményeivel. Sokat olvasott, többek között buddhista és egyéb keleti filozófiákról szóló műveket. 1870-ben már a La Revue pour Tous című lap is közölte egy versét.
Kezdetben a parnasszizmus hatott költészetére, 16 éves korában talált rá egyéni hangjára. Ekkori költeményeiben a nyomasztó kisvárosi környezet elleni lázadás keveredett a szabadság és a kaland utáni szenvedélyes vágyakozással, olyannyira, hogy 1870-ben megszökött és Párizsba indult. Mivel jegye nem volt, letartóztatták és rövid időre bebörtönözték. Szabadulása után hónapokig csavargott Észak-Franciaországban és Belgiumban, mígnem anyja a rendőrséggel vissza nem vitette Charleville-be. 1871 februárjában azonban újra elszökött, s önkéntesnek jelentkezett a párizsi kommün védelmére, bár valószínűleg nem harcolt fegyverrel a reguláris csapatok ellen. Három keserves hét után visszatért anyjához, s 1871 májusában megírta két fontos levelét Georges Izambard-nak, illetve Paul Demenynek, amelyekben megfogalmazta hitvallását a költő-látnok szerepről, az összes érzék összezavarásával létrejövő költői módszerről.
1871 augusztusában – egy barátja tanácsára – elküldte verseit Paul Verlaine-nek, akit annyira lenyűgöztek a költemények, hogy azonnal Párizsba hívta az ifjút. A személyes találkozás végzetes volt mindkét költő számára: parázs vitáktól sem mentes, féktelen és szenvedélyes homoszexuális kapcsolatuk botránykő volt a közvélemény szemében. Verlaine tehetséges költő volt, kiváló verseket írt, mégis a neve hallatán sokaknak a verekedésekkel, zűrös kapcsolattal és féltékenykedésekkel tarkított magánélete jut eszébe. Egy olyan művész volt, akit fiatalságával, szépségével és páratlan tehetségével lenyűgözött az ifjú zseni, Rimbaud.
1872 márciusában a párizsi kicsapongó, bohém élettől meggyötört Rimbaud visszatért Charleville-be, ahol megírta az Utolsó versek címen ismert költeményeit, amelyek mindegyikében a megtisztulás vágya fejeződik ki. Pár hónappal később azonban Verlaine hívására ismét Párizsba utazott, ahonnan aztán Belgiumba, majd Londonba indult a két barát. Ebben az időszakban írta meg negyven darabból álló prózavers-sorozatát Les Illuminations (Színvázlatok) címmel.
A két költő kapcsolata egyre feszültebbé vált, s így 1873 áprilisában Rimbaud ismét a családi birokra vonult vissza megpihenni, s írni kezdte Egy évad pokolban című munkáját. Az alkotást azonban félbeszakította Verlaine újbóli megjelenése, akivel Londonba, majd Brüsszelbe utazott. Útközben – heves viták után – viszonyuk annyira megromlott, hogy Rimbaud közölte, végleg szakít barátjával. Verlaine erre rálőtt és megsebesítette csuklóján – Rimbaud kórházba, Verlaine pedig két évre börtönbe került. A kórház után Rimbaud hazatért, befejezte az Egy évadot, mintegy összegezve egész addigi életét és munkásságát.
A Verlaine-nel való incidens irodalmi körökben is gyorsan terjedő híre megnövelte Rimbaud népszerűségét, az újságok lelkesen közölték verseit. De csak azokat, mert prózakölteményeit fanyalogva fogadták, az Egy évadot is csak anyja segítségével és költségére tudta kiadni. E gyűjtemény utolsó darabja a Búcsú, amelyben Rimbaud nosztalgikusan visszatekint múltbeli életére, aztán továbbindul, új utakat keresve nyugtalan vágyainak, végleg szakítva az irodalommal.
1875-ben elindult világot látni: gyalog átkelt az Alpokon, Indiában belépett a holland gyarmati hadseregbe, járt Egyiptomban, Cipruson építési felügyelő volt. 1880-tól egy ádeni kávékereskedő alkalmazottjaként Harerbe (ma Etiópia) ment. Az útról szóló beszámolóját a francia Nemzeti Földrajzi Társaság jelentette meg 1884-ben. Bejárta Etiópia belső vidékeit, kereskedett kávéval, kaucsukkal, elefántcsonttal és fegyverrel (rossz nyelvek szerint rabszolgákkal is), s tisztes vagyont halmozott fel. Egészsége azonban megromlott, s 1891 februárjában rákos daganat alakult ki a jobb térdén. Marseille-ba hajózott, ahol hamarosan amputálták a lábát. Állapota azonban nem javult, a kór megtámadta többi végtagját is, s 1891. november 10-én meghalt.
Rimbaud rendhagyó élete, szertelen és különc személye, sokszólamú költészete elvitathatatlan hatással volt az utókorra, őt tekintik a modernizmus atyjának. Magyarra a legnagyobb költők (Tóth Árpád, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Szabó Lőrinc) fordították. Alakja a filmeseket is megihlette, legutóbb Agnieszka Holland készített róla filmet Teljes napfogyatkozás címmel. Rimbaud zsenialitását éppen az mutatja meg leginkább, hogy a szinte gyermekfejjel írt költeményeivel is képes volt ihletet és teremtő képzeletet adni – nem csak az irodalomban, de a zenében és a festészetben is – a századforduló és a modern kor számos művészóriásának, az pedig örök rejtély marad, hogy ez a tehetséges ember vajon mire lett volna még képes, ha élete második felét is az alkotásnak szenteli.
ARTHUR RIMBAUD: ÉHSÉG
(részlet)
Utaznom kellett, szórakoztatnom az agyamban fölgyülemlett bűvöleteket. A tengeren, melyet úgy szerettem, mintha valaminő szennyet kellett volna lemosnia rólam, láttam, amint földereng a vigasztaló feszület. Kárhozatra ítélt a szivárvány. Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.
2000 februárjában az etiópiai Hararban avatták fel az Arthur Rimbaud Emlékházat, ahol félezer cikk és kézirat, több száz fotó, dzsibuti, etiópiai és jemeni utazásainak nyomát felelevenítő CD-ROM-ok és videokazetták idézik a Részeg hajó szerzőjének emlékét: „Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja, / Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,…” – hangzik két sor a költeményből, Tóth Árpád fordításában.
