„Ősz húrja zsong, / jajong, busong” Paul Verlaine a szimbolista költészet kiemelkedő képviselője extravagáns, radikális és tudatosan megbotránkoztató életmódjával, nem csak kora legnagyobb költője, de a legnagyobb botrányhőse is volt.
PAUL VERLAINE: CSAK MENJ TOVÁBB
(részlet)
Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet s Istened.
És főként föl ne add szived reményét.
Mit számit egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.
„De Profundis”: 1896. január nyolcadik napján, ötvenkét esztendős korában halt meg Paul Verlaine, a franciák boldogtalan, nagy poétája. Tíz év múltán, 1906-ban temették el Eugene Carrière-t, aki több volt, mint piktor: szép, fölséges, gazdag életű művész-bölcs. Szinte fáj a Carriere egyensúlyozott, munkás, hívően szomorú, de mégis víg életére gondolnunk Verlaine mellett.
A Verlaine élete: egy föláldozott ember élete, akinek kálváriája száz idegen okot és titkot rejteget. Metzben született, mely ma már német föld, az apja katonatiszt, s már hajló korú ember. Ő korán érett, korán szomorú, korán poéta, az édesanyja érzelmes, jó asszony. S életébe, mely tisztes, polgári életnek vagy legföljebb úri, szolid költői életnek vágyódik és indul, folytonosan belecsapdosnak a mennykövek. Párizs városának kishivatalnokáról minden ok nélkül, csak mert gyönge akaratú volt, azt hiszik, hogy veszedelmes forradalmár. Mert a Kommün idején ő ott maradt Párizsban, régi kávéházaiban és a versírásnál. Mikor Belgiumban nemsokára egy utcai csöndháborításért pár éves börtönre ítélték, a forradalmár-híre csinálta ezt; különben is ez az egykori jó diák, ez a hivatalba vágyó, hamar nősülő ember csak a különös végzet által lett azzá, ami lett. Mikor látta, hogy kegyetlenül tréfálkozik életével az élet, lappangó, örökölt temperamentuma kitört. A Verlaine életében a legtragikusabb, hogy ő végül elvadítva arra törekedett, hogy minden rosszat elhiggyenek róla. Szerencsétlen házassága, a német-francia háború idején játszott szerepe s belső, rejtelmes meghasonlása voltak az első legnagyobb csapások. Egy ember, egy alapjában könnyes, lágy, versíró férfiú, akinek még az sem adatik meg, hogy egyetlen gyermekét, fiát, életében lássa. Azután jön egy excentrikus, furcsa poéta-gyermek, egy bolond, zseniális suhanc, aki végzete lesz. Rimbaud ez, akivel Londonba utazgat, s aki miatt a kegyetlen belga törvényszék olyan rettenetesen bánik el Verlaine-nel. Már előbb hozzászokik az alkoholhoz, a feledtetőhöz, jelen-pótlóhoz s jövő-ígérőhöz, és ezután az alkohol veszi át Verlaine sorsának intézését. Menekülni akar a sors elől, olykor előkelő társaságokba hívatja meg magát, máskor a munkában akar elmerülni s szomjúságot oltani. Kolostorba megy, tanárkodik, föl-fölcsap földmívelőnek, sőt egy időben komolyan hírbe tudja hozni magát, mint az Akadémia halhatatlan-jelöltjét. De örökségét elfogyasztja ez az ingadozó, nagyon változó élet, s végül Verlaine mámorosan összetűz öreg, jó édesanyjával is. Ekkor jön a második börtönbüntetés, azután a betegség, a kórházak, a részeg, csatangoló remeteség. Végre megéri azt, hogy az italt se bírja, s körülötte már csak züllött rajongók, ügyes számítók s rossz nők maradnak.
Ez mind igaz, de a többi, ami Verlaine-ről hírre kapott, galád, utálatos rágalom. Boldogtalan, másokért szenvedő, Istennel megbékült, mégis tiszta ember, nagy poéta volt: ez az igaz.” (Ady Endre: Verlaine és Carrière, 1910)
Paul Verlaine 1844. március 30-án született Metzben, egy mérnökkari százados fiaként. Már középiskolás korában jelét adta tehetségének, de a konvenciókkal szembeni ellenszenvének és deviáns természetének is. Első versét tizennégy évesen küldte el Victor Hugónak. Érettségi után hivatalnok lett, irodalmi kávéházakban és szalonokban ismerkedett meg a parnasszistákkal és más jeles kortársaival, köztük Mallarméval és Anatole France-szal.
Élet saját chansonja szerint
A Modern Parnasszus című sorozat első, 1866-os füzete nyolc versét közölte, ez évben kötete is megjelent Szaturnuszi költemények címmel. Hangja Baudelaire-t és Leconte de Lisle-t utánozta, múzsája vélhetően unokanővére, Élise volt, aki férjhez ment és fiatalon meghalt. Második kötete, a Szerelmes mulatozások (1869) a commedia dell’arte és a 18. századi rokokó festők, Watteau és Lancret pásztori világába rejtve érzékelteti érzelmeit. 1870-ben vette el a tizenhét éves Mathilde Mautét, verseiben megváltójának tekinti, aki jó útra téríti őt.
1871-ben a párizsi kommün idején Verlaine a tanács sajtótitkára lett. A bukás után félelme a megtorlástól is a bohém életmód felé taszította. 1871 augusztusában – egy barátja tanácsára – Arthur Rimbaud elküldte verseit Paul Verlaine-nek, akit annyira lenyűgöztek a költemények, hogy azonnal Párizsba hívta az ifjút. A személyes találkozás végzetes volt mindkét költő számára: az éppen állapotos feleségével gyakran volt agresszív, miközben parázs vitáktól sem mentes, féktelen és szenvedélyes homoszexuális kapcsolatuk botránykő volt a közvélemény szemében. Verlaine házassága megromlásához alkoholizmusa és Rimbaud iránti érzelmei is hozzájárultak, aki még megismerkedésük évében költözött hozzájuk. A két francia költő éveken át tartó közös vándorlása és együttélése során a londoni Camden negyedben írta a leghíresebb versek egy részét.
Verlaine 1872-ben elhagyta feleségét és egyéves fiát (hivatalosan csak évekkel később váltak el), s Rimbaud-val Észak-Franciaországban és Belgiumban kóborolt. Ekkor írta Dalok szöveg nélkül című kötetéhez impresszionista vázlatait. Együtt utaztak Angliába, Verlaine itt fejezte be a Romances-t, e versei a francia nyelvben addig ismeretlen zeneiséggel szólalnak meg. Darabjai tájakat, személyes hangulatokat adnak vissza, olykor megbánásról ír, máskor feleségét szidja.
Egy idő után azonban Rimbaud számára terhes volt Verlaine figyelme, gondoskodása és szeretete, így két év elteltével igyekezett a kapcsolatuknak véget vetni. 1873-ban Rimbaud-val Brüsszelbe vetődve egy hotelszobában az elkeseredett férfi pisztolyt rántott barátjára lőtt egy viszályban, megsebesítette a karján, Annak ellenére, hogy Rimbaud nem sérült meg súlyosan, Verlaine-t 18 hónapi fegyházra ítélték. A mons-i börtönben töltött idő nem viselte meg túlságosan az akkor még csak 29 éves költőt, szinte baráti kapcsolatot alakított ki az őrökkel, ám az elszigeteltség megtörte, vallásos olvasmányai és az alkohol hiányának hatására elöntötte a bűnbánat és az áhítat. 1875-ös szabadulása után egy ideig trappista szerzetesek között élt, majd ismét Rimbaud után ment. Stuttgarti találkozásuk vad veszekedéssel végződött, Verlaine ezután Angliában francia nyelvet és rajzot tanított.
1877-ben hazatért, 1880-ban jelent meg Bölcsesség című kötete, ebben érzelmi kálváriájáról és áhítatos katolicizmusáról számol be. 1882-ben született híres verse, a Költészettan, ez adta az ifjú szimbolisták jelmondatát: „Zenét minékünk, csak zenét… A többi csak irodalom”. Később szembefordult a szimbolistákkal, mert azok felhagytak a rímmel, míg Verlaine szerint ez nélkülözhetetlen a francia versben. Egy ideig gazdálkodott, de ebben is kudarcot vallott, s feleségével sem sikerült kibékülnie. Elkeseredve visszatért az italhoz és a nemi szabadossághoz, írásaiból élt, de ihlete már nem volt a régi.
Az elátkozott költő
Hajdan és nemrég (1884), Párhuzamosan (1889) című köteteibe mindent belevett, ami a korábbiakból kimaradt, bohém és erotikus darabokat is, megmutatva költői alkatának kettősségét. Párhuzamosan élt benne az angyal és a démon – írja Szerb Antal, Villonnal vetve össze őt. 1888-as kötete, a Szerelem több darabja Tennysont próbálja utánozni, de nem érte utol mintáit. Jelentős prózai műve Az elátkozott költők (1884), ebben hat költő, köztük Mallarmé, Rimbaud és saját maga portréját rajzolta meg, nevét a Pauvre (szegény) Lélian anagrammába rejtve. Kórházaim és a Börtöneim című beszámolói, 1895-es Vallomásai is életrajzi jellegűek. Szerepe volt Rimbaud kötete, az Illuminációk megjelentetésében.
Hanyatló éveiben múzsái idős prostituáltak voltak, de Angliában ifjú rajongók ünnepelték. Jules Renard így jellemzi: „mogorva Szókratész és mocskos Diogenész, van benne valami a kutyából és a hiénából”. 1894-ben Leconte de Lisle halála után költőfejedelemmé választották, 1895-ben a francia államtól kapott némi támogatást. 1896. január 8-án halt meg barátnője, Eugénie Krantz párizsi lakásán.
Verlaine a leglíraibb francia költő, aki teljesen kihasználta a szavak zeneiségét. Szakított a retorikus hanggal, s kimutatta, hogy a francia nyelv képes az érzelmekre is hatni. Egyik legismertebb verse az Őszi chanson (Tóth Árpád fordításában): „Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon / s ont monoton / bút konokon / és fájón…”
Anatole France, aki szent bohémnek nevezte, A vörös liliom című regényében őt rajzolja meg a félbolond és zseniális, vallásos és züllött Choulette figurájában. Költői világa a pornográfiától a zsoltárig terjedt, de hangja sosem az értelemhez szól, lírája érzéki hatású, gondolatiság nélkül. Rimbaud és Verlaine egyaránt hatottak Bob Dylan és Patti Smith munkásságára. Bob idézte őket néhány dalában, míg Patti több verset is írt Rimbaudról, mellette pedig esszéket készített, és előadásokat tartott a „kölyök Shakespeare”-ről. Rimbaud népszerűsítéséért kapta meg a francia művészeti rend parancsnoki fokozatát. Versáradata maga a művészi színvonalon kifejtett véleménynélküliség – állapítja meg Hegedűs Géza. Költészete erősen hatott a nyugatosokra, életvitele főleg Adyra.
