„Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitellik.” 105 éve született Örkény István, aki a kortárs magyar irodalom több műfajának is megújítója volt egyperces novelláival és groteszk hangvételű drámáival.
Örkény István 1912. április 5-én született Budapesten. Jómódú polgárcsaládból származott, a Műegyetem vegyészkarára járt, majd 1932-ben gyógyszerész-diplomát szerzett. Apja patikájában dolgozott, 1937-ben került kapcsolatba a Szép Szó című folyóirat körével, József Attilával.
„Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!”
Első művei az 1930-as években jelentek meg. 1938-39-ben Londonban, majd Párizsban élt, mivel Tengertánc című antifasiszta írása szemet szúrt a hatóságoknak. Hazajötte után elvégezte a Műegyetemet, 1941-ben vegyészmérnöki diplomát kapott. 1942-ben munkaszolgálatosként a Donhoz került, itt hadifogságba esett, csak 1946-ban jutott haza.
A háború után a hadifogság élményeit dolgozta fel dokumentarista jelleggel. (Lágerek népe, Voronyezs, Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban.) Realista prózája az ötvenes évek elején a sematizmus útjára tévedt, de tehetsége és józan ítélete átütött a vállalt modoron: novelláját, a Lila tintát Révai József a burzsoá irodalom-felfogás példájaként bírálta.
1949-ben az Ifjúsági, majd a Néphadsereg Színházának dramaturgja lett. 1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektora. 1953-ban kiállt a Nagy Imre-kormány mellett, 1956 szeptemberében az Írószövetsége elnökségébe választották. Tevékenyen részt vett az 1956-os forradalomban, 1956. október 31-én a Kossuth Rádióban elhangzott az általa megfogalmazott és beolvasott, szállóigévé lett önkritikus mondat: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
November 10-én más írókkal együtt a lengyel nagykövetségre menekült, de néhány órával később távoztak onnan. A Kortárs 1957. szeptemberi számában többedmagával önkritikát gyakorolt, de a dogmatizmus elleni harcot továbbra is támogatták. ’56-os szereplése miatt 1963-ig nem publikálhatott, az Egyesült Gyógyszergyárban mérnökként dolgozott.
Szilenciuma utáni első nagy sikerű kötete 1963-ban a Macskajáték volt, a Jeruzsálem hercegnője 1966-ban jelent meg, ebben már jelentkezett szatirikus hangja is. A kötet darabjai: a Hunnia Csöködön, az Egyperces novellák első ciklusa és a Macskajáték kisregény változata. E művei a jelenségek realista leírása helyett parabolisztikus sűrítésre törekedtek. Következő kötetei – a Nászutasok a légypapíron és az Egyperces novellák – e tendenciát folytatták, a rövid történetekben találta meg a számára legmegfelelőbb formát. E szövegek belső feszültségét a ráció és irracionalitás, az érzelmesség és józanság, a pátosz és banalitás ellentétei adják. Az örkényi groteszket mindezek mellett a köznapi nyelvhasználat, s az irodalmi konvenciók lebontása is jellemzi.
A ma már klasszikusnak számító, a maga korában műfajteremtő egypercesek sikere újra és újra lendületet kap. Maga Örkény így fogalmazta meg a műfaj lényegét: „Az Egyperces Novellák – írójuknak merész és nem egészen komolyan veendő kijelentése szerint – egész regények, sőt regényciklusokkal fölérő alkotások, annak ellenére, hogy szembetűnően rövidek. Őszerinte nem azért rövidek, mert kevés a mondanivalójuk, hanem azért mert kevés szóval szeretnének sokat mondani. Adná az Úr. E rövidségen túl mit illik róluk még eszünkbe tartanunk? Azt hogy nincs műfajuk. A népmesétől a városi folklórig (egész a pesti viccekig), az elbeszélő epikától a kurtára fogott tragédiáig mindent el lehet mondani „egypercesen” is. Csak az a kérdés, hogy így megrövidítve, a közlést jelzéssé sűrítve valóban többet s megrázóbbat árulnak el a világról, mint amennyit több szóval lehetne mondani. Írójuk erre törekedett. Máskülönben az Egyperces Novella erősen emlékeztet több perces társaira, hiszen neki is van címe, van eleje, közepe, befejezése, és még sok egyebe, ami egy írásműnek kell. Abban viszont erősen eltér tőle, hogy a legtöbbször nincs cselekménye, vagy a cselekménynek, ha van, nincs színlelve, szereplőinek sokszor se arcuk, se nevük, s csak eltéve van jellemük, egyéniségük. E hiányok pótlását az író rábízza olvasóira, ami ugyan a szokásosnál jobban igénybe veszi képzelőerejüket, cserébe azonban a passzív olvasás kényelmes öröme helyett a művészi alkotás izgalmát kínálja fel. Az író véleménye szerint ezek az írásművek voltaképpen matematikai egyenletek. Az egyik oldalon a közlés minimuma áll, az író részéről, a másikon a képzelet maximuma, az olvasó részéről. Más szóval: e novellák egypercesek ugyan, de kétszemélyesek. Létezésük – mint mindannyiunké – csak lehetőség: várva várják az olvasót, hogy e könyv lapjairól föltámasztva, tevékeny és hasznos életet élhessenek.”
„Dénes Dénes, a fontos javaslatairól és közérdekű interpellációiról ismert képviselő az országgyűlés mai ülésén ismét nagy horderejű felszólalásra készült. Ehhez gyűjtött adatokat a tegnapi napon, ez járt a fejében ma is, mindjárt a reggeli ébredés után, miközben ágyában tejeskávéját itta.
Ámde – talán éppen azért, mert így tele volt a feje – Csenger megye kiküldöttje valahogy fölcserélte az események egymásutánját. Ahelyett hogy először megfürdött volna, az aszály leküzdését célzó törvényjavaslatát nem a parlamentben, hanem még odahaza a fürdőszobában mondta el a feleségének és két gimnazista fiának. Családtagjai helyeselték a javaslatot.
A parlamentben viszont, mint az ülés harmadik felszólalója, fölment ugyan a szónoki emelvényre, de ahelyett hogy elmondta volna örökös aszály sújtotta megyéjének szebb jövőjét ígérő interpellációját, csak meleg fürdőt vett. Beleült a kádba, fülét, nyakát, hónalját, alsótestét beszappanozta, s aztán – miután lezuhanyozott és megtörülközött – visszaült Csenger megye képviselőjének immár hagyományos helyére.
Javaslatát az országgyűlés rövid vita után, melyben az illetékes miniszter is felszólalt, egyhangúan jóváhagyta, s így az törvényerőre emelkedett. (MTI)” (Örkény István: Egyperces novellák – Egy országgyűlési felszólalás)
A hatvanas évek közepén írt drámája, a Tóték az abszurd színház első hazai megjelenése. Akárcsak a Macskajátékot, e színpadi művet is megelőzte egy prózai változat. A Tóték társadalmilag több, mint az irányzat nyugati darabjai, kisember hőse csak a teljes megaláztatás után találja meg a cselekvés lehetőségét. A Macskajáték két, ellentétes jellemű nőtestvér kapcsolata révén rajzolja meg a kelet- és közép-európai lét világát, a szabadság-függőség, az aktivitás-passzivitás, a szenvedély és józanság koordinátái között.
– „Eszerint élnek ott emberek?
– Élnek, mégpedig kellemes meglepetésemre magyar emberek, akik már jól alkalmazkodtak a nagy hőmérsékleti ingadozásokhoz és más helyi adottságokhoz. Megedződtek a hideg ellen, és persze hőállóak is, továbbá levegő híján – mert az a Holdon nincs – zacskóból vesznek lélegzetet, melyben még a hazulról hozott levegőt tartogatják.
– Milyen megható! És azonkívül, hogy magyarok, mivel foglalkoznak?
– Azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket.” (Örkény István: Egyperces novellák – Visszatért a Földre a magyar holdrakéta)
A Pisti a vérzivatarban csak 1979-ben, tíz évvel megírása után került színre, e darab az egyén és a magyarság sorsának stilizált, mégis élő keretét adja. A Vérrokonok (1974) és a Kulcskeresők (1975) a jellegzetes magyar mentalitást, a halogatást, a hibák erénnyé emelését elemzik. A halállal való szembenézés addig érinthetetlen témáját dolgozta fel a Rózsakiállítás című kisregénye, 1977-ben. Tragédiája, a Forgatókönyv a magyar történelem viharai közepette a személyiség erkölcsi dilemmáit tárja fel.
Örkény a dráma és a színpad radikális megújítója volt, felszámolta a realista tér- és időkezelést, s az alakok önazonosságát is. Drámáit a világ majd minden nagyvárosában játszották, főleg a Tóték és a Macskajáték aratott sikert, film is készült mindkettőből, Fábry Zoltán, illetve Makk Károly rendezésében. Egyperceseit számos nyelvre lefordították, Kossuth-díjat és számos más kitüntetést kapott. Különböző szövegeiből Mácsai Pál állított össze előadóestet, 2004 óta színház viseli nevét.
