Művészete lassan érlelődött, majd írásait az egysíkúság, az állandósult búbánat és energiahiány uralta el. A 20. század első felének legnagyobb kritikusa, Schöpflin Aladár úgy jellemzi, mint „Az eltűnő dolgok költője”.
„Kedves Barátom! Budapest, 1905. júl. 30.
én önt már régen ismerem. Sokkal kevesebben vagyunk – hiszem – mintsem akarattal is észre ne vehetnők egymást. A lelkét meg tudom érezni. Vívódásairól akár térképet rajzolhatnék, ha tudnák rajzolni. Vagy kétségbeeshetnék kettőnk s néhányunk helyett. A versei? Olvastam öntől még elszakadtabb, egészebb verseket. Meg tudom értetni magam? Ott fenn a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne röstelljen csecsemő lenni. Rúgjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson, gügyögjön, bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, amely olyan ideges, beteg volt, mint a felnőttségünk, de szentebb és feltétlenebb. Ebből lesz aztán a vers. Óh, nekem is ritkán sikerül, úgy, mint önnek. Pedig vívódó, nagy-nagy intellektussal porban fetrengő gyermek-lelkiállapotba hulló talentum: ez az igazi lírikus.
Köszönöm a verseket. Felhasználom. E pár sort ne vegye kritikának. Ez az én kéznyújtásom az ön kinyújtott jobbja felé.
Szeretettel üdvözli
Ady Endre”
Juhász Gyula költő, újságíró, a XX. századi magyar líra kiváló képviselője, a Nyugat munkatársa 130 éve, 1883. április 4-én született. Szegedi kispolgári családból származott, ősei többnyire kisiparosok, anyai nagyapja az utolsó szegedi gombkötőmester volt. A visszahúzódó, gyenge fizikumú fiú a piaristákhoz járt gimnáziumba, 1899-től egy évig Vácott piarista novícius is volt. Aztán mégis hátat fordított a papi hivatásnak, és 1902-től a pesti egyetem magyar-latin szakán tanult tovább. A Négyesy professzor vezette legendás stílusgyakorlat órákon kötött életre szóló barátságot Adyval, Kosztolányival és Babitscsal, költői pályájuk is egy időben futott.
1905-ben került kapcsolatba Adyval, akinek elsőként ismerte fel korszakos jelentőségét. 1906-ban letett tanári vizsgája után szülővárosában szeretett volna elhelyezkedni, de csak Máramarosszigeten, majd Léván kapott tanári állást. A kisvárosi lét, a társaság hiánya megviselte érzékeny lelkét, első ízben ekkor kísérelt meg öngyilkosságot.
Az első sikerek és Anna
1907-ben Szegeden kiadták első verseskötetét, 1908-ban pedig Nagyváradra került a premontrei gimnáziumba. A város pezsgő szellemi élete inspirálóan hatott művészetére is, egyik megalapítója lett a Holnap antológiát megjelentető költői mozgalomnak, majd az 1908 elején meginduló Nyugatnak is a kezdetektől szerzője volt.
Váradon ismerte meg Sárvári Anna színésznőt is, aki a költő számára a nő, a szerelem örök jelképe lett, a reménytelen vonzalmat megörökítő Anna-versei szerelmi líránk legszebb darabjai közé tartoznak. Juhász számára a szőke színésznő mindazt megtestesítette, amit egy nőben megkívánt, valószínű, hogy rajongása testi valójában is megszépítette. Szőke haja szinte állandó szimbóluma Annának s az Anna-szerelemnek. Megismerkedésükre, kapcsolatukra egy 1924-ben közölt interjúban Anna így emlékezett vissza: „Deésy Alfréd elhozta egyszer hozzám Váradon, bemutatta nekem, és ő egész délután csak a kezemet fogta, és a nevemet súgta. A szobában olyan csend volt, mintha vatta fogta volna el a hangokat. Én inkább féltem, mint meglepődtem a költőtől … Aztán összesen ha kétszer-háromszor találkoztunk, és én nem tehetek róla, hogy olyan halálosan belém szeretett … nem szerettem, nem tudtam szeretni … ”
Juhász Gyula: Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen
Juhász Gyula 1911-ben Szakolcára, két év múlva Makóra került tanárnak, ezt a váradi évek után száműzetésként élte meg. 1914-ben ismét öngyilkosságot kísérelt meg, Pesten mellbe lőtte magát, sokáig a Rókus kórházban kezelték. 1915-ben újabb kötete jelent meg Új versek címmel, ebben talált rá saját hangjára, amelyet az impresszionizmus és parnasszizmus formált, s az erőteljes hangulatiság, érzelmesség és szépségkultusz jellemzi.
„A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok”
1917-ben idegrohamot kapott, klinikán kezelték, de állapotában javulást csak az 1918-as év jelentett, visszatérő életkedvvel várta a forradalmakat, reménykedésének verseiben, vezércikkeiben adott hangot. Régi jó barátja, Móra Ferenc – akire gyakran és szívesen töltötte idejét, és több versben is megemlíti, neki szól első üzenete is az „utolsó szüret” verseiben – 1917 áprilisában írta egyik levelében, arra a hírre hogy a pesti klinikára került: „Azt mondják, a mérhetetlen és soha kielégülni nem tudó ambíció betege. Ez is lehet, de nekem más elméletem van róla, és gondolom, az az igaz. Azt hiszem, a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege. Serdülő gyermek maradt máig, iskolás példa.”
Ekkor már ismét Szegeden élt, és aktívan is részt vett a közéletben: az őszirózsás forradalom után tagja volt a szegedi Nemzeti Tanácsnak, a radikális párt egyik vezetője, a Délmagyarország vezető publicistája lett. A proletárforradalmat 1919-ben Forradalmi kiskátéjával köszöntötte, tagja lett a szegedi színház direktóriumának. A várost megszálló franciák eltávolították a színháztól, egy tanárgyűlésen bántalmazták is.
A bukás után élete megtört, politikai szereplése miatt nyugdíjat nem kapott, verseiből és cikkeiből élt, a Munka című szociáldemokrata lap foglalkoztatta.
„Párizst akartam, és Rómát reméltem / De hűtelen, mint vágyam, a remény” – vallotta a költő 1916-ban (Uj stanzák); ám csak Bécsig jutott el életében 1926-ban egymás után két alkalommal. Vigasza, menedéke a költészet maradt, finoman árnyalt, tökéletes formaművészetről tanúskodó verseinek legfőbb témái a társadalmi kérdések, a reménytelenül kínzó szerelem, a művészi szépségekben való gyönyörködés lettek.
„A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok” – írta magáról, s valóban egész életművében hangsúlyosan van jelen a magyarság, a magyar táj, az emberszeretet, a jobbító szándékú forradalmiság, a szerelem, a szépség és a művészet szeretete. Zárt kompozíciójú, kötött formájú verseit zeneiség jellemzi. Negyedszázados költői jubileumán Babits, Kosztolányi, Móra köszöntötték, 1929-ben az elsők között jutalmazták Baumgarten-díjjal, amelyet 1930-ban és 1931-ben is megkapott. Egészsége azonban egyre romlott, ideje nagy részét szanatóriumban töltötte, s 1937. április 6-án veronállal vetett véget életének.
Juhász Gyula újságírói, költői munkásságán túl írt kisregényt (Orbán lelke), néhány önéletrajzi ihletésű elbeszélést, Atalanta címmel daljátékot. Nevét főiskola, gimnázium, utcák őrzik, s több városban szobrot is állítottak tiszteletére.
Felhasznált irodalom:
Móra Ferenc levelesládája, Szeged
Ady levelezése
Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története
