Ludwig van Beethoven betetőzte a klasszikus kort, és átmenetet teremtett a romantika korába. Jóval többet hagyott hátra maga után, mint az öt zongora, egy hegedű- és egy hármasverseny, kilenc szimfónia, nyitányok, balettek, dalok és kórusművek.
Ludwig van Beethovent, a zenetörténet óriását 1770. december 17-én keresztelték meg Bonnban – születésének pontos dátuma nem ismert. A család generációkra visszamenően a zenével foglalkozott, nagyapja Leuwenben volt karnagy és basszista, később a bonni udvar muzsikusa, apja udvari énekes a kölni érseknél.
Tehetsége korán feltűnt: nyolcévesen már szerepelt zongoristaként, 1782-től tanára helyett orgonált s 13 éves korában három zongoraszonátája jelent meg. 1784-től udvari orgonista, majd zenekari brácsás volt, a maga erejéből, zenekari munkája során képezte magát. 1781-ig járt iskolába, műveltségét a Breuning családban szerezte meg, ahol zenetanár volt. 1787-ben a kölni választófejedelem Bécsbe küldte, itt Mozarttól tanult, de beteg anyja miatt hazatért Bonnba. 1792-ben végleg Bécsbe költözött, az elhunyt Mozart után Haydn lett a tanára, de másoktól is vett órákat.
Az 1794-es francia megszállással bonni támogatása megszakadt, csak bécsi pártfogói szalonjaiban lépett fel. Az arisztokrácia melléje állt: Razumovszky orosz nagykövetnek és Lobkowitz hercegnek írta az 5. és 6. szimfóniát, Esterházy Miklósnak a C-dúr misét, Rudolf főherceg érseki beiktatására a Missa Solemnist. Beethoven ajánláskompozícióiból élt, nem vállalt állást. Alkotásait megfizették, Lichnowsky hercegtől évi 600 forintot kapott. 1800-06 közt a Brunszvik család vendégeként számos művét Martonvásáron írta.
1801-re a betegsége előrehaladottabb állapotba jutott: a halláscsökkenés mindkét oldalon jelentkezett és egyre fokozódott. Barátjához, Wegelerhez írott levelében kétségbeesetten számol be tapasztalatairól:
„hallásom az utóbbi 3 évben rohamosan romlik. Füleimben éjjelnappal állandó sípolást és zúgást hallok. Bármily egyéb foglalkozás esetén ez elviselhetőbb lenne, az enyémben azonban ez tényleg ijesztő…
Hogy fel tudd fogni, milyen mértékű a süketségem, be kell neked vallanom, hogy a színházban egészen előre kell hajolnom a zenekar felé, hogy az énekest halljam, mert ha ezt nem teszem, akkor a magas hangokat nem hallom, sem az énekesét, sem a zenekarét, ha pedig egy kissé távolabb állok, akkor egyáltalán semmit sem hallok. Gyakran előfordul, hogy a halk beszéd tónusát hallom, de a szavakat már nem tudom kivenni. Ha viszont valaki kiabál, az elviselhetetlenül kellemetlen.”
1822-ben vonult vissza végleg a zenekari zenéléstől, és már csak otthonában komponált. Tudjuk róla, hogy munka közben fogai közzé egy dobverőt szorított, aminek másik vége a zongora fedőlapjához ért. Ennek segítségével vált érzékelhetővé a számára nem hallható hangszer, mivel a koponyacsont rezgése képes bizonyos mértékű hallásérzetet biztosítani.
A távoli kedves
Magánélete nem volt boldog, többször nősült volna, de kapcsolatai megszakadtak. Beethoven titokzatos ideáljának, Therese Malfatti tanítványának meg is kéri a kezét, ám ő elutasítja, mert egy osztrák nemesi családból származó állami hivatalnokhoz, Wilhelm von Droßdikhez hozzámenni.
„A halhatatlan kedveshez” írott levelének címzettje talán Antoine Brentano, talán valamelyik Brunszvik-lány volt, s neki írhatta „A távoli kedveshez” című dalciklusát is.
1799-ben Bécsben ismerkedett meg a 24 éves Terézzel és a 21 éves Jozefinnel. Elvállalta a lányok tanítását vételt tett, akik révén Beethoven megismerkedett Brunszvik Ferenccel, a lányok testvérével, aki később barátja és mecénása lett. 1808-ig háromszor látogatott el Martonvásárra. 1806-ban itt fejezte be az Appassionata-t, amit Brunszvik Ferencnek ajánlott. Beethoven-t Jozefinhez fűzték gyengéd szálak erről tanúskodik az a 14 levél, amely a 20. század elején került elő. Teréz pedig mélyen tisztelte Beethovent. Kapcsolatukról viszonylag kevés utalás maradt fenn, vélhetőleg azért, mert a „Halhatatlan Kedves”, Brunszvik Jozefin harmadik gyermeke – nagynénje irataiban édesanyja emléke után kutatva, nagy valószínűséggel megsemmisítette a hagyatékban található Beethoven-levelek egy részét, a naplókból pedig kitépte az anyja emlékét szerinte kompromittáló lapokat.
1808-ban Jérome Bonaparte Kasselbe hívta, de pártfogóitól évi 4000 forintot kapott, hogy Bécsben maradjon. 1815-ben öccse meghalt, fiának gyámja Beethoven lett, aki bár apaszerepre vágyott, de erre nem volt alkalmas, vad rajongása miatt a fiú öngyilkosságot kísérelt meg.
Beethoven Európa számos városában koncertezett, de süketsége miatt 1814-ben lemondott a nyilvános szereplésről. Hallászavarai 1795-ben kezdődtek, 1808-ra már erősen nagyot hallott, 1819-re teljesen megsüketült, fel kellett adnia a hangversenyezést és magányos különccé vált. Szenvedéseit érzékelteti Heiligenstadt-i végrendelete. 1819-től csak írásban tudott érintkezni másokkal, utolsó éveit 400 beszélgető-füzetéből ismerjük. Utolsó útjára tízezren kísérték, köztük Franz Schubert is.
Műveit a felvilágosodás és humanizmus eszméi hatják át s a feltörekvő polgárság szabadságvágyát hirdetik; a zene kifejező erejét a maximumra fokozta a hagyományos keretek szétfeszítésével. Legfontosabbak hangszeres művei, bennük tetőzik a zene klasszikus korszaka. Támogatói révén tehetsége kötöttség nélkül bontakozhatott ki, újszerű muzsikája a szalonokból kitört a tömegekhez.
Művészetét sokat támadták, a Mozarton felnőtt ízlés kezdetben nehezen fogadta be nagyléptékű s a tökéletes kifejezésre törő muzsikáját, de a bécsi közönség mindig mellé állt, s ítélete maradandóbb volt, mint a szakma kritikája.
Beethoven újítása zenéjének dualitása, az ellentétek harca a témák közt s azokon belül. Nagy dinamizmus, erős szubjektivitás jellemzi, az egymással ütköző részek egysége tükröződik műveiben. Ő a klasszikusok utolsó nagy alakja, akiktől individualizmusa révén elszakadt. Egyetemessége – mely csak Michelangelóhoz és Shakespeare-hez mérhető – elválasztja utódai romantikus zenéjétől is, bár vele kezdődik ez az irányzat. Művészete áttört a zeneélet korlátain, néptáncokat, utcai nótákat, indulókat, népdalokat, minden zenei anyagot beépített s saját lelke ritmusára gyúrt át, transzcendens régiókba emelve azokat. Művei a hősök (Eroica, Coriolan, Egmont) s a dübörgő Sors (V. szimfónia) ütközetei, zsarnokság és szabadságvágy összecsapásai. Zenéjében jelen van a természet is (Apassionata szonáta, 6., Pastorale szimfónia). Metafizikai hitet fejez ki egyházzenéje, a Missa Solemnisben istene grandiózus képét alkotja meg. Míg elődei az előadás alkalmaihoz igazodtak, így műveik olykor több változatban, nem végleges alakban jelentek meg, ő szakított a tömegtermeléssel, koncentrált alkotásmódját relatíve kis terjedelmű életműve tanúsítja.
Öt zongora, egy hegedű – és egy hármasversenyt, kilenc szimfóniát, nyitányokat (Egmont, Leonora, Coriolan), kísérőzenéket (István király), baletteket, dalokat, kórusműveket komponált. Egyetlen operája a Fidelio, melyhez négy nyitányt írt. Beethoven vérbeli demokrata volt, közismert hogy az Eroica szimfónia Napóleonnak szóló dedikációját széttépte, amikor a címzett császárrá koronáztatta magát. Impulzív természete sokakat megsértett, sokszor fölényes vagy gyanakvó volt, noha rajongott a nagybetűs Emberiségért – mint azt a schilleri Örömóda impozáns feldolgozása érzékelteti a 9. szimfóniában.
Az 1814-es bécsi kongresszus alatt az érdeklődés középpontjába került, ám e hiú ragyogás már nem rázta fel rezignációjából. A 9. szimfónia 1824-es premierjén, háttal állva a nézőtérnek, nem észlelte a sikert, csak a közönség felé fordulva vette észre a zenéjétől mámoros tömeget. Minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője 1827. március 26-án halt meg.
