30 évvel ezelőtt, 1986. június 13-án hunyt el a jazz történetének egyik legtehetségesebb zenésze, egyik legtechnikásabb klarinétosa, Benny Goodman.
Érdemeinek felsorolásából nem maradhat ki, hogy kitűnő zenekarvezető és zeneszerző is volt, akit szvingkirályként is emlegetnek a szakírók és a tisztelői. Rendkívül igényes volt önmagával, és maximalista zenésztársaival szemben is. Egyik életrajzírója szerint szinte élete végéig minden nap gyakorolt.
Chicagóban született 1909. május 30-án. Apja kifejezetten biztatta őt is, fivéreit is a zenetanulásra. A klarinét mellett döntött, és tizenkét éves korában lépett fel először szélesebb publikum előtt. Fiatalon megismerte és játszotta a klasszikusokat, akárcsak kora divatos zenéjét. Még akkor is csak tizennégy éves volt, amikor az Amerikai Zeneművészek Szövetségének tagja lett.
Spirituálétól a szvingig
Bix Beiberdeckével és Ben Pollackkal játszott tizenévesen, majd a húszas évek végétől egyre több neves zenész hívta meg együttesébe, volt, amikor egy időben több együttessel is szerződése volt, New York legkedveltebb sessionzenészeként emlegették. Első saját zenekarát, amely tánczenét játszott, 1934-ben alakította, együttese gyakran helyet kapott az NBC tánczenei műsoraiban is.
„Nagyon meglepődtünk, hogy milyen nagy tömeg fogadott. Először azokat a darabokat játszottuk, amelyeket az eddigi előadásainkon kértek. Az emberek unatkoztak. Szóltam a fiúknak, hogy ha már így alakult, legalább a végén rázzuk meg egy kicsit. Bunny fújta a trombitát, mögötte a szaxofonok és a ritmus. Még négy ütemet sem játszottunk le, amikor érezhetően megállt a levegő a teremben. Soha ilyen jól még nem sikerült ez a szám. A közepén járhattunk, amikor szinte felrobbant a Palomar. Az emberek annyira belelkesedtek, hogy felváltva biztatták a zenekart. Többen vadul táncolni kezdtek, mások előrerohantak a színpadhoz. Amikorra az én szólóm következett, már olyan zaj volt, hogy szinte semmit sem lehetett a zenéből hallani. Ilyennel még nem találkoztam.”
Benny Goodman 1935 áprilisában bemutatkozott a Los Angeles-i Palomar Ballroomban. A könnyed szórakoztatózenét játszó nagyzenekar mellett kisegyüttesekben, combókban is dolgozott, ezek az együttesek már a dzsessz legjobbjai voltak. Ezt az időszakot a szakírók már szvingkorszakként „jegyezték”.
Spirituálétól a szvingig címmel nagy sikerű koncertsorozatot adott a Carnegie Hallban 1938-1939-ben. Ezekről a koncertekről felvételek készültek, amelyeken közreműködött többek között Lionel Hampton és Fletcher Henderson. Goodman játszott Billie Holiday dzsessz- és bluesénekesnő felvételein, majd Lester Younggal, Gene Krupával és Teddy Wilsonnal is összekötötte művész-életét. Az utóbbi két muzsikussal alkotott trióját legjobb együttesei között tartják számon. Lionel Hampton csatlakozásával kvartetté bővült az csapat. Nagyszerűek voltak Goodman szextettjei is.
A szving robbanásszerűen tört be a gazdasági válság hatásaitól szenvedő Amerikába. Népszerű dallamvilága, erőteljes ritmusa, a lassú számokban andalító hangulata alkalmas volt arra, hogy az emberek – főleg a fiatalok – menekülést találjanak benne a gondok elől. A szving kultusszá vált, a zenészek pedig kultikus figurákká. A zenedarabokat rajongók hada kísérte koncertről koncertre. Mindez kifejlesztett egy új közösségi ideológiát, amely hosszú évekig élt az amerikai fiatalok körében.
Londonban 1949-ben mutatkozott be, s az amerikai zenészek között elsőként koncertezett a Szovjetunióban 1962-ben.
Mindig is komolyan foglalkozott a komolyzenével. 1940-ben Goodman felkérte Bartók Bélát, hogy Kontrasztok című kompozícióját klarinétra, hegedűre és zongorára írja meg. Ezt később Szigeti József hegedűművésszel vették lemezre.
A klarinét mestere életében legalább ötven lemezt jelentetett meg. Különböző együtteseivel egészen a nyolcvanas évek elejéig koncertezett Amerika- és világszerte. Nem árt tudni róla, hogy ő volt az első dzsesszzenész, akinek együttesében fehér és színes bőrű muzsikusok játszottak együtt. Életéről film is készült. A nyolcvanas években a koncertezés és a felvételek mellett tanított is a Stanford Egyetem dzsesszprogramjában. Élete utolsó évtizedében még számos lemezt, köztük jó néhány koncertfelvételt készített, egészen halálig. Pályafutása során tizenegy Grammy-díjat kapott, és 1986-ban beválasztották a Down Beat című szaklap dicsőségcsarnokába az olvasók szavazatai alapján. Hetvenhét éves korában halt meg 1986. június 13-án.
