„Legjobban érzem magamat az én népszínműveimben; hála isten, van elég dolgom is.” Blaha Lujza színésznő, a „nemzet csalogánya” olyan dalokat vitt diadalra, mint a Cserebogár, sárga cserebogár, a Mi mozog a zöld leveles bokorban.
Blaha Lujza 1850. szeptember 8-án született Rimaszombaton a kevéssé költői Reindl Ludovika néven, anyja Ponti Aloiza színésznő volt. Apja, Reindl Sándor huszártisztként végigharcolta a szabadságharcot, majd Várai néven lett vándorszínész. A korán árvaságra jutott kislányról egy Kölesi nevű színészcsalád gondoskodott, hétévesen még nem járt iskolába, viszont apróbb szerepekben Várai Lujza néven már színpadra lépett.
A vándortársulat saját gyermekének tekintette, ő volt a Cukorbaba, akit mindenki dajkált. Gyönyörű, tiszta hangját hamar felfedezte a szakma is: 1864-ben már a budai Népszínházban játszott, majd Szabadkára szerződött. Itt találkozott Blaha János karmesterrel, aki hamar felfedezte az ifjú színésznő értékeit, s taníttatni, menedzselni kezdte. Olyannyira, hogy 1865-ben összeházasodtak, és habár Blaha négy év múlva meghalt, özvegye – bár még két házasságot kötött – nevét hálából élete végéig viselte.
1866-ban Blaháné Debrecenbe szerződött, itt vált országos hírű primadonnává, akire felfigyelt a főváros is. Szigligeti Ede 1871-ben szerződtette a Nemzeti Színházhoz, ahol először a Tündérlak Magyarhonban című népszínműben lépett fel óriási sikerrel. 1875-ben az újonnan felépült Népszínház tagja lett, amelyet aztán ő tett a pesti német színházak diadalmas vetélytársává. Itt lett Blaha Lujza a mindenkori magyar színjátszás egyik legnagyobb alakja, a „nemzet csalogánya”.
„Miután oda álltam a tükröm elé és ott ágáltam egy jó félóráig: hol jobb, hol a bal kezemet emeltem ég felé és énekeltem, beszéltem, integettem, hunyorgattam; szóval előadást tartottam magamnak; de a mosolygás oly nehezen megy, bizony jobban tenném, ha a drámára képezném magamat és olyan nagyon szeretem a szomorú dolgokat.
Ha Debrecenbe leszek, meg is mondom Szabónak, hogy csupa drámai szerepet osszon nekem, én olyan jól tudok sírni!” (Blaha Lujza: Életem naplója)
Teltkarcsú termete, bájos arca, gyönyörű énekhangja, hol érzelmes, hol dévajkodó kedvessége valósággal predesztinálta a népszínmű-szerepekre. E műfaj, melynek legkiválóbb tolmácsolója volt, az ő stílusához igazodva őrizte meg romantikus, stilizált és irreális jellegét. Legjelentősebb, legsikeresebb szerepeit a Falu rosszában, a Sárga csikóban, a Piros bugyellárisban alakította. Olyan, máig hatásos dalokat vitt diadalra, mint a Cserebogár, sárga cserebogár, vagy a Mi mozog a zöld leveles bokorban. Egyfajta, intézménnyé, sőt idegenforgalmi látványossággá vált Budapesten: jószerivel nem akadt előkelő látogató a fővárosban, aki ne ült volna be legalább egy népszínházi előadásra.
A színpadon kívül is rendkívül népszerű volt. Legendáriumához tartozott, hogy „Őt mindenki szereti, és ő mindenkit szeret”. Valóban, másokról rossz szót még 1920-ban kiadott visszaemlékezéseiben sem találhatunk.
A millenniumi esztendőtől kezdve többször is elszánta magát a közönségtől való végleges búcsúra, aztán végül mindig maradt egy kicsit. 1901-ben a Nemzeti Színház létrehozta az „örökös tagság” intézményét, melyet elsőként Blaha Lujza kapott meg. A nemzet első társulatához átigazolva ünnepelte 1908-ban színpadra lépésének fél évszázados jubileumát Csiky Gergely Nagymama című vígjátékának címszerepében. A következő évben fergeteges sikere volt Móricz Zsigmond Sári bírójában, aztán 1910-ben végérvényesen visszavonult.
„Aztán fölkerestek megint az emberek és nagy vala szívemnek a gyönyörűsége. Olyan ünnepséget rendeztek a születésem napjára, hogy álmodni se mertem volna soha. A sok gratuláció, a sok virág, levél, köszöntő és egyéb ajándék könnyekre fakasztott, amikor pedig egy szép őszi reggelen a Nép- színház falán megpillantottam az utcajelző-táblát, hogy: „Blaha Lujza-tér”, hát úgy megdobbant a szívem és úgy kalapált, hogy azt hittem „no most mindjárt kiugrik a helyéből!…”
Hogy ezt megérhettem!… És ha még megérhetném, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer is Odaállhatnék a váradi, az aradi, a kassai, a pozsonyi és a temesvári közönség elé és elénekelhetném nekik, hogy: „Magasan repül a daru, szépen szól! . . .” vagy azt, hogy: „Feketeszem éjszakája…” hát a világ legboldogabb teremtése én volnék…”
Magánélete mentes volt a botrányoktól. Második férjétől, Soldos Sándor miskolci földbirtokostól – akitől Sári nevű leánya született – néhány év után elvált, majd 1881-ben a snájdig gavallér, báró Splényi Ödön felesége lett. Azt azonban még kortársai közül is nagyon kevesen tudták róla, hogy tizennégy évesen szült fiát saját vezetéknevén, Reindlként kellett anyakönyveztetnie.
1926. január 18-án halt meg Budapesten. Két nappal későbbi temetését egy ország gyásza kísérte, a szertartást a korabeli krónikások Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc búcsúztatásához hasonlították. A ravatalnál kétszáz fős cigányzenekar búcsúztatta a nemzet csalogányát, aki a Kerepesi úti temetőben Jókai Mór és Ady Endre mellett kapott díszsírhelyet. Emlékét Budapesten a róla elnevezett tér, és egykori lakóházán elhelyezett emléktábla őrzi.
