„E pogány kincsek életre keltek, csodálatos harmóniával asszonnyá váltak és ez asszonynak Blaha Lujza a neve.” Blaha Lujza színésznő, „a nemzet csalogánya” 165 éve, 1850. szeptember 8-án született.
ADY ENDRE: BLAHÁNÉ
(részlet)
Szépséges nagyasszony,
Tündére ennek a csodás kis világnak,
Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel,
Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel,
Vérrel, igazán, itt, csak Téged imádnak,
Csak Téged imádnak.
Blaha Lujza színművész Reindl Ludovika néven Rimaszombatban látta meg a napvilágot 1850. szeptember 8-án. Apja huszártisztként szolgált a szabadságharc során, majd vándorszínésznek állt, 1856-ban a színpadon vesztette életét. Színésznő felesége másodszor is férjhez ment, Lujzát ezután új férjével, egy díszletfestővel nevelte. A kislány hétévesen még nem járt iskolába, de kisebb szerepekben már színpadra lépett. A vándortársulat saját gyermekének tekintette. Nehéz, szegényes életükről így emlékszik meg naplójában:
„Ma lettem tizenkét éves. Apámtól nem kaptam semmit, mamámtól sem. Szilágyi bácsitól kaptam egy medáliát előadás után, mert jó voltam. Végre meg volt velem elégedve, vagy talán csak megszánt, mert a második felvonásban elájultam. Magam se tudom, hogy esett. Csak azt tudom, hogy nagyon éhesen mentem fel este a színházhoz, velem forgott egyet a világ, a fánk szaga elbódított, és én elájultam. Nagyon kinevettek érte, mert az csak kasírozott fánk volt, és csak csirizszaga lehetett, mondotta Szilágyi bácsi. Én is velük nevettem, de sírni jobb szerettem volna. Istenem, hiszen olyan éhes voltam. Egyáltalán, én mindig éhes vagyok.” (Blaha Lujza: Blaha Lujza naplója)
Gyönyörű, tiszta hangjára hamar felfigyeltek, tizennégy évesen már a budai Népszínházban játszott, majd Szabadkára szerződött. Itt „fedezte fel” a cseh származású, magyarul nem is beszélő Blaha János karmester, aki 1865-ben feleségül is vette pártfogoltját. „Blaha János férjem-uram magyarul tanul az én kedvemért, én meg a német nyelvet töröm, hogy beszélni tudjak vele.” Négy évvel később meghalt, s bár a színésznő később még kétszer férjhez ment, hálából élete végéig viselte a nevét.
„E pogány kincsek életre keltek, csodálatos harmóniával asszonnyá váltak és ez asszonynak Blaha Lujza a neve. Szinte Lisznyayék kacskaringós ornamentikájára volna szükség, hogy méltóképpen megfösthessük mesebeli alakját: a cseresnye-ajkat, a ringó járást, gerle-kacagását, pacsirta-énekét, bogár-szemét. A magyar rónának minden gazdagsága benne pompázott és az „extra Hungariam” szomorú gőgje imádva borult le előtte. Szépsége, asszonyi bűbája, művészetének megszólalása egészen a mienk volt és őt bámulván, azt az egyedüllétet érzetük a külföld művészi eseményei közepette, ami már nem elszigeteltség, hanem kiváltság. Senki más meg nem értette szavát, míg mi elmerülve csudáltuk adományait.”
„A nemzet csalogánya”
Blaháné 1866-tól Debrecenben játszott, itt vált országos hírű primadonnává, alig huszonegy évesen szerződtette Szigligeti Ede a Nemzeti Színházhoz. Férje elhunyta után egy titkos szerelem gyümölcseként született meg Sándor nevű fia. Valószínűleg törvénytelen gyermekéről való gondoskodás vágya hajtotta egy újabb házasságba 1875-ben Soldos Sándor földbirtokossal.
1875-ben az újonnan felépült Népszínház tagja lett, az intézményt ő tette a pesti német színházak diadalmas vetélytársává. Teltkarcsú termetével, bájos arcával, gyönyörű énekhangjával, hol érzelmes, hol dévajkodó kedvességével szinte a népszínművek szerepeire teremtették. A műfaj, melynek legkiválóbb tolmácsolója volt, az ő stílusához igazodva őrizte meg romantikus, stilizált jellegét. Legsikeresebb szerepeit a Falurosszában, a Sárga csikóban, a Piros bugyellárisban alakította. Kora ismert és kevésbé ismert művészei, írói, költői és festői rajongtak érte, Jókai egyszer így írt róla: „Nevezzék őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen nagy drámai művésznő!”
„A nemzet csalogánya” olyan dalokat vitt diadalra, mint a Cserebogár, sárga cserebogár vagy a Mi mozog a zöld leveles bokorban. Egyfajta intézménnyé, sőt idegenforgalmi látványossággá vált Budapesten: jószerivel nem akadt előkelő látogató, aki ne ült volna be legalább egy népszínházi előadásra.
Harmadik házasságát báró Splényi Ödön rendőrtanácsossal kötötte 1881. február 27-én. A színpadon kívül is rendkívül népszerű volt. Többször is elszánta magát a visszavonulásra, aztán mindig maradt még egy kicsit. 1901-ben a Nemzeti Színház létrehozta az örökös tagság intézményét, amelyet elsőként Blaha Lujza kapott meg. 1908-ban Nagy Endre így ír a színésznőről a Nyugatban:
„Azt a lelkesedést, szinte áhítatos rajongást, amely most Blaha Lujza személye körül jubilált, majdnem teljes egészében örökségbe kaptuk egy elmúlt korszaktól. Ezt a korszakot lélekemelő gyorsasággal hagytuk el; azzal a gyorsasággal, amely hihetetlenül meghatványozta az évek valőrjét.”
A nemzet első társulatában ünnepelte 1908-ban színpadra lépésének fél évszázados jubileumát Csiky Gergely Nagymama című vígjátékának címszerepében. A következő évben fergeteges sikere volt Móricz Zsigmond Sári bírójában, aztán 1910-ben végleg búcsút intett a közönségnek.
„Aztán fölkerestek megint az emberek és nagy vala szívemnek a gyönyörűsége. Olyan ünnepséget rendeztek a születésem napjára, hogy álmodni se mertem volna soha. A sok gratuláció, a sok virág, levél, köszöntő és egyéb ajándék könnyekre fakasztott, amikor pedig egy szép őszi reggelen a Népszínház falán megpillantottam az utcajelzőtáblát, hogy: „Blaha Lujza-tér”, hát úgy megdobbant a szívem és úgy kalapált, hogy azt hittem „no most mindjárt kiugrik a helyéből! . . .”” (Blaha Lujza: Blaha Lujza naplója)
1926. január 18-án halt meg Budapesten. Temetését egy ország gyásza kísérte, a szertartást a korabeli krónikások Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc búcsúztatásához hasonlították. A ravatalnál kétszáz fős cigányzenekar játszott, a Kerepesi úti temetőben Jókai Mór és Ady Endre mellett kapott díszsírhelyet. 1919-ben nevezték el róla a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésénél található teret, itt állt egykoron legnagyobb sikereinek színhelye, a Népszínház, az épület 1908-tól 1965-ös felrobbantásáig a Nemzeti Színház otthona volt.
