Boccaccio egész életében azon munkálkodott, hogy a modern olasz nyelven írott irodalmat a klasszikusok szintjére emelje. 640 éve, 1375. december 21-én hunyt el Giovanni Boccaccio olasz költő, író, a Dekameron című novellagyűjtemény szerzője.
„Hogy is boldogulhatna férfiember asszonynéppel? Akkor már inkább az ördögök közé keveredjék; hiszen az asszonynép hét közül hatszor maga sem tudja, mit akar.”
„Boccaccio évszázadokra rögzítette a novella formáját. A Decameronéban nem jut hely lélektani és környezetrajzoló kitérések számára; lényege, amint neve is mutatja, az újság.” (Szerb Antal)
Születésének körülményeiről az ellentmondó források megegyeznek abban, hogy az időpontot 1313-ra teszik, de egyesek szerint Párizsban, mások szerint Firenzében vagy Certaldóban született. Az apa személye bizonyos Boccaccio di Chellino firenzei kereskedő, aki állítólag egyik párizsi útján találkozott egy Jeanne nevű asszonnyal, akitől Giovanni fia született. Az is biztos, hogy Boccacciót apja magához vette, s törvényes házasságából származó gyerekeivel együtt nevelte.
1319-től Firenzében, majd 1327-től Nápolyban éltek, ahol apja a Bardi-bank egyik fiókintézetét igazgatta. Szerette volna, ha Giovanni is kereskedelmi-pénzügyi pályára lép, s meglehetősen rossz szemmel nézte fia irodalmi érdeklődését. A szellemi és gazdasági téren is virágzó Nápoly jó iskola volt az ifjú Boccaccio számára, aki – engedve apja kérésének – folytatott pénzügyi-kereskedelmi és kánonjogi tanulmányokat, de hallgatott filozófiát és teológiát is, ugyanakkor bejáratos volt a nápolyi király gazdag könyvtárába, megfordult az arisztokrácia és a polgárság körében is. Itt ismerkedett meg a szerelem örömeivel és gyötrelmeivel is. 1340-ben visszatért Firenzébe, poggyászában néhány Nápolyban befejezett irodalmi alkotással. A Bardi-bankház csődbe jutásával a család anyagi biztonsága is megrendült, Boccaccio élete további részében mindig kisebb-nagyobb anyagi nehézséggel küzdött, időnként teljes szegénységben élt.
Firenzei tartózkodása alatt újabb műveket írt, amelyek közül a Fiametta asszony gyászénekéből című prózai munkája és a Fiesolei nimfa-ének című poémája sikerült a legjobban. 1345-47-ben üzleti úton Ravennában és Forliban járt, s valószínűleg részt vett Nagy Lajos király nápolyi hadjáratában is. 1348-ban Firenzében pestisjárvány pusztított, amelynek áldozatául esett Boccaccio családja is. Ő csak egy évvel a járvány után tért vissza a városba, s hozzákezdett a Dekameron végleges formába öntéséhez. Az erotikus világirodalom egyik főműve Boccaccio tíz napra osztott keretes novellagyűjteménye. A könyv száz elbeszélést tartalmaz, melyben három férfi és hét hölgy menekül az 1348-as firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba. Az aznapi történet témáját, mindig az előző este megválasztott király vagy királynő dönti el. És minden nap mindenki elmesél az adott témában egy-egy történetet. A Dekameron a reneszánsz kornak megfelelően a túlvilági léttel szemben a világi lét örömeit hangsúlyozza. Boccaccio elsősorban a történetek előadásában jeleskedik, magukat a mesélőket nem jellemzi különösebben. Magyarra Révay József ültette át a művet, a lírai betéteket pedig Jékely Zoltán fordította. Több mint négy évig dolgozott rajta, s közben városi szolgálatban is állt, 1350-ben Romagnában, 1351-ben Lajos bajor herceg tiroli udvarában, 1354-ben VI. Ince pápánál volt követ.
Dante, Petrarca és Boccaccio
Szerb Antal szerint a „triumvirátusoknak az a természetük, hogy a három közül egy kevésbé jelentékeny; az olasz irodalom három koronája, „tre corone”-ja közül Boccacciónak jut ez a sors. Ezt a nagyszerű firenzei kispolgárt a hódolat szálai fűzték a két óriáshoz, akivel együtt szokták emlegetni.” A költőfejedelem Petrarcával 1350-ben ismerkedett meg: az bölcs, higgadt tanácsaival segítette írótársát, aki mestereként tisztelte. A két művész élénk levelezést folytatott, amelyben lefektette a klasszikus irodalom humanista újrafelfedezésének alapjait.
A Dekameron után Boccaccio már csak néhány olasz nyelvű művet alkotott, köztük az Il Corbacciót, amely – valószínűleg szerelmi csalódásainak következtében – a női nemről írt csípős szatíra. Érdeklődése ezt követően a latin nyelv és a humanista tanulmányok felé fordult, maga is több latin nyelvű művet alkotott. Ugyanakkor lelki élete egyre zaklatottabbá vált, felerősödtek a vallással kapcsolatos aggályai, egy szerzetes hatására majdnem elégette a Dekameront, csak Petrarca közbenjárása és rábeszélése mentette meg a művet, valamint az író könyvtárát is, amelyet el akart adni.
„Nyilvánvaló, hogy minden e világi dolog veszendő és mulandó, s kifelé és befelé egyaránt csupa bosszúság, aggság és vergődés és tengernyi veszedelem martaléka, amelyeket mi sem elviselni, sem elhárítani semmiféle módon nem bírunk, hahogy Istennek különös kegyelme nem ad nekünk hozzá erőt és okosságot, mivelhogy bennök élünk, s magunk is részeik vagyunk.” (Giovanni Boccaccio: Dekameron)
Az 1360-as évek elejétől megismerkedett a homéroszi költeményekkel, újra felfedezte a klasszikus latin szerzők műveit, s hozzákezdett Dante-tanulmányaihoz, amelynek eredménye lett az Isteni színjátékhoz fűzött kommentár, s a Dante élete című életrajz.
1363-ban az állandó anyagi gondokkal küzdő író a család ősi certaldói házába költözött, ahonnan 1373-ban Firenze város kérésére tért vissza, hogy megkezdje az Isteni színjáték nyilvános felolvasását és kommentálását az egyik templomban. A nagyszabású vállalkozást romló egészségi állapota miatt félbe kellett hagynia. Petrarca 1374-ben bekövetkezett halála mélyen megrendítette, végleg visszavonult Certaldóba, ahol egy év múlva, 1375. december 21-én meghalt.
„És az évekkel együtt növekedvén, lélekben és tehetségben, nem a hasznot hajtó tudományokat művelte, melyekre általánosan tör manapság mindenki, hanem az örök hír valami eléggé nem dicsérhető vágyától űzve, megvetett minden mulandó gazdagságot, és szabad elhatározásából a költői képzetek teljes ismeretére s ezek művészi felhasználásának gyakorlatára szentelte minden idejét.” (Giovanni Boccaccio: Dante élete)
Boccaccio, akit máig az olasz reneszánsz egyik legnagyobb alakjának tartunk, egész életében azon munkálkodott, hogy a modern olasz nyelven írott irodalmat a klasszikusok szintjére emelje, s neki köszönhetjük a novella műfajának tökéletességre emelését is. A Dekameronból 1971-ben Pasolini készített filmet, amelyben többnyire amatőrökre bízta az egyes jellemek megformálását, s Giotto tanítványaként maga is szerepelt a filmben.
