„Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó, ebben a dohosszagú, szegényes, díván nélküli odúban. És ennek a kis kopott embernek az ajkáról.” Bródy Sándor novellájával ünnepeljük a Valentin-napot.
„Alig lehettek teljesen öntudatuknál s mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.”
Bródy Sándor: A szerelemről
Tavaly, június elején abban a kisvárosban voltam, ahol születtem. A városban most is az a sajátságos csend, mintha halottak közt járnék.
Két hét alatt beteltem vele, kivágytam belőle, akárhová, csak ki innét.
– Menj ki Buzáshoz! – mondták a fiúk.
– Miféle Buzáshoz, hová?
– Ide a szomszéd faluba, Buzáshoz, nem is emlékszel?
Buzás? Az újra fölhangzó név most már megütötte a fülemet. Emlékeztem, hosszú idő után most emlékeztem először, hogy egy ilyen nevű fiúval jártam együtt még a kis iskolába. A név nyomán alakja is eszembe jutott s újra láttam a tömzsi kis Buzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis képével…
Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen egy élő lény, de oldalt az út eleven szegélyei – óriási agg jegenyék – zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem fútt egy lehelletnyi szellő se s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztül-kasul előttem.
Az út közepe táján még szebb lett. A város lesüllyedt a völgybe, nem láttam többé, csak az esteli harangszó halk zúgása hallszott felém. Az is elhalt, amint jobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a templomot, hanem a paplakot is láttam s leverődött hozzám a négylábú bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melódikussá tesz.
A faluban már aludtak s én alig tudtam rátalálni Buzás Lászlóra. Egy elkésett mezei munkás vezetett el – nagy tisztességtudással – a tanító úrhoz.
Esteli kilenc órára járt már az idő s László még nem aludt. Amint beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert.
Nagyon megörült s azt mondta, sokat gondolt rám.
– Nem csoda, ti itt ráértek.
Mosolygott erre a megjegyzésre:
– No, no, te nem vagy néptanító, mint én s neked biztosan nincs fent a fővárosban száz egynehány tanítványod, mint itt nekem… Meg aztán…
– Aztán?
– Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszlom… Csak mind eljárna rendesen, de különösen ilyenkor, alig lehet őket becsalni, megmarasztalni az iskolába. Az ember szinte restelli, hiába húzza a fizetést…
– Elég-e legalább?
– No nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolcvan pengő, de a kommencióval felrúg majdnem négyszázra.
– Sok pénz!
– Magános embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem… Okos ember… jó koszt.
– E szerint elégedett vagy?
– Több, – boldog.
Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó, ebben a dohosszagú, szegényes, díván nélküli odúban. És ennek a kis kopott embernek az ajkáról.
– Boldog! Az! – ismétlé s föl s alá járkált a szobában. Észrevettem, hogy egy kissé biccent is; emlékszem most már: gyermekkorában is.
– Amikor „dögész” voltam (így hívják benn a városban a jövendőbeli tanítókat) nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem…
Széles arcán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit akart mondani, de hallgatott pillanatokig, míg végre az asztalfiából füzetet vett elő:
– Valaki mondta, hogy te is írsz, mi mindnyájan írunk, akik akikor együtt jártunk… Szerencsés osztály volt az…
– Versek?
– Akarsz meghallgatni…
A kis tanító két szerelmes verset – gyenge Petőfi-utánzatokat – olvasott fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom kiadatni. Nem engedte.
– Nem a prenumeránsoknak írtam, hanem nekünk! – szólt elvörösödve.
– Tehát szerelmes vagy?
Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről, terveiről, – átmegy Leleszre, ott kétszázhúsz forint a fizetség, aztán, aztán meg fog történni az a dolog, a mi neki mindenek tetőpontja. El fogja venni… feleségévé teszi…
– Az a lányon is áll!
László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyorított kicsiny barna szemeivel:
– El van végezve… szeret.
– Szép?
– Nagyon. Szőke, nagy haja… halavány arca… mit tudom én… csakhogy szép nagyon.
– Parti?
– Mi az?
Kezemmel a pénzt jeleztem.
Megharagudott, rámförmedt, de kibékült csakhamar, voltaképpen tán nem is értett meg jól. Aztán elbeszélte, hogy a mindenekfölött álló lányt Fiala Boriskának hívják s itt lakik a pataknál az erdészházban, az anyja erdőmester özvegye s penzióból él. Ha nem volna ilyen késő, el is vinne hozzájuk, de majd holnap reggel.
Ott maradtam éjszakára. Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az iskolabeli dolgokról, a fiúkról – ő még mindegyikre jól emlékezett – s a tanárokról, akiket most sokkal jobban szeretünk, mint gyermekkorunkban. De ahogy lefeküdtünk és sötét lett a szobában, László ismét Fiala Boriskáról kezdett beszélni s a máskülönben akadozó, színtelen szavú ember úgy kiszínezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek, kívánatosnak tetszett.
Reggeli nyolc órakor már ott voltunk az erdészház pitvarjában. A mama jött elibénk s bevezetve a nagyon tágas szobába, nyomban asztalunkra tette a pálinkásbutykost. Aztán megkérdezte, „mi ujság Pesten”? Majd kiállt a pitvarba s kiáltott: „Bori, Boris!”
– Hol van Boriska? – kérdé László.
– A főzelékes kertben, földiepret szed.
Egészen így képzeltem; földiepret szedve, a világ legpoétikusabb ennivalóját, kezén kis kosárkával.
De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékes-kosár volt az, mellyel a lány megjelent. Sőt szőke se volt, hanem haja, szemöldöke, vizes színű szemeinek pillája olyan, amit itt felénk fakónak szoktak mondani.
Csúnya volt, nem: több ennél – jelentéktelen; szín, báj, forma nélkül való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barézsruhája.
László bemutatott s e közben elpirult egész a füléig. Aztán megkérdezte – valami bókkal egyetemben – hogyan aludt, mit álmodott? A lány azt mondta: elfeledte, de…
– Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját!
És átnyújtotta a cserép-pipát. Új bojt, „szerelmi kézimunka” volt rajta. László szemei villogtak. „Milyen lány, úgy-e, milyen lány?” kérdezte tőlem némán, felém hunyorgatva.
A lány felém fordult. Ő is megkérdezte, mi újság Pesten? Aztán kérdezősködött egy híres színésznőről s kérdezte:
– Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni?
Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt’ a lány kérte Lászlót: szavaljon valamit Petőfitől. Például az „Egy gondolat bánt engem”-et. A kis tanító szavalt, elhallgattunk.
Kilenckor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkísértük a lánnyal, aztán magunkra maradva, fölmentünk a kálváriára, sétálni a cserek alá.
Így, magunkra maradva, még jobban szemembe tűnt a lány jelentéktelensége, olyan szűk volt az értelmi képessége, alig volt a fejében egy pár száz fogalom.
S ez boldogít egy férfit, ebbe szerelmes valaki!
Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, míg a lányt néztem, míg beszélgettem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról, meg Lászlóról. Hogy szereti a plébános, hogy járnak ki hozzájuk az urak a városból.
Valami ördögi hatalom arra bírt, hogy megmagyarázzam a lánynak, micsoda nevetséges alakra pazarolja szerelmét. Gúnyolni kezdtem gyermekkori barátomat. A lány nem reagált. Nyíltabban beszéltem, meg nem értett. Bosszankodtam a dolgon, kereken szóltam. Le volt verve, csüggeteg lett, mint egy jegesesőverte madár. Majdnem sírva fakadt s rekedten szólt:
– Nincs igaza… nem, nem, nincs igaza!
Alig tudtam megbékíteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára akartam tenni.
Délben Buzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk fel az asztaltól, újra estellett, amikor hazafelé ballagtam. László kikísért a határon túl.
– Nos? – kérdé nyomasztó hallgatás után.
Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni.
– Szép? – faggatott a szerelmes.
– Szép.
– Úgy-e, milyen okos?!
– Okos.
– S milyen jó!
– Az… az…
Helybenhagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint rakja fel a szeretett lány alakjára Kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, Isten tudja: mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy: elűzni az illúziókat, a magunk és a mások illúzióit. Erőnek erejével kutatni kezdtem amaz igazságokat, melyek egy fapolturát se érnek, de igazságok.
Fel akartam világosítani Lászlót, hogy ki az, akit ő szeret. A Fiala Boriska igaz képét akartam elébe állítani. Gúnyolódva kezdtem, közbevágott:
– Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán…
És apró szemei ragyogtak, kitágultak. Ott tükröződött bennük látomása a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál.
Mosolygott a hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért.
Vajon nincs-e igaza? ez a gondolat gyötrött az egész úton, hazafelé. Igaza van, nincs igaza – ezzel foglalkoztam – amíg csak kijártam a gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe.
Augusztusra esett a tanító esküvője.
A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyággal, friss falevelekkel betömködve. A falak félhomályban, valami résen bemászott egy-egy intenzív, tüzes napcsík futkározott a templomban: tüzes gyík, égő szalamander.
Templom és szertartás soha így meg nem hatott. Alig tudtam megőrizni a hivatalos méltóságot. Egy vőfély, aki el van érzékenyedve!
A nyoszolólányom mosolygott rajtam.
– S a cinizmus? – kérdé gúnyolódva.
Amikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatalom, amit kifejez s átvette fölöttem uralmát.
A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre s beszélni kezdett: „Máté evangéliumá”-ból indult ki… A tanító és menyasszonya fáradtan egy kissé, de láthatólag túl boldogan álltak az első pad előtt. Új szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva mollruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál s mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.
Mellettem a nyoszolólányom – a járásbíró leánya – unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolc éves leány. Arcán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De ezek a torzító vonások se tudták elrútítani.
Ragyogó vörös haja, vakító fehérségű arcszíne, nyúlánk, ideges alakja, külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még így összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadva – egyen, egyben.
Megérezte, hogy ránézek s reám vetette hosszú metszésű, világoszöld nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.
– Miért néz rám olyan merően? – kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.
– Azt nézem, hogy milyen szép ön.
– Hát ön is ilyen gyenge… Milyen kár, pedig épp az imént gondoltam önre s elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De amikor arra gondoltam, hogy tudnám-e önt csak ezredrésznyire is úgy szeretni, mint az a lány ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel különb ön ott annál a vőlegénynél…
– S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlíthatatlan magasságban ott ama leány felett…
– Szóval kölcsönösen bámuljuk egymást…
– Én ezer báját tudom önnek.
– És én önnek száz előnyét látom…
– Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném: szeretni önt.
– Talán kacér vagyok… de mintha én se bánnám…
A prédikáció eközben véget ért. Karon kellett fognom a nyoszolyóleányomat s vele az új pár mögé állnom.
– Ugye, jó ezeknek: – susogtam alig hallhatólag.
– Jó, de hiszen vakok… – súgta vissza a leány…
„Hiszen vakok!” – hangzott fülembe a vigasztalás, amint a szertartás végeztével karonfogva a kis szkeptikust, kimentünk a templomból.
„De hiszen vakok!” – hangzott mindegyre fülemben a vigasztalás.
Vajon azok-e, vajon nem mi vagyunk-e a vakok, akik tudunk s tágra nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredtünk az óriási, kikutathatatlan életbe?…
