Camille Corot francia festő és grafikus, a tájfestészet kulcsfontosságú alakjának művészetében egyszerre jelenik meg az újklasszikus hagyomány, és vetíti előre az impresszionizmus plein-air újításait. Ő mutatta meg először a vázlatosság értékét, amely az életteliséget és spontaneitást, a természethűséget őrzi.
Jean-Baptiste Camille Corot francia festőművészt elsősorban tájfestményei tették híressé, Corot inspirálta és bizonyos mértékben előrevetítette az impresszionisták festészetét. Olajvázlatait, amelyek figyelemre méltóak technikai szabadságuk és tiszta színük miatt, ugyanolyan nagyra értékelték, mint a rajtuk alapuló kész képeket. Corot bár nem tartozott a barbizoniakhoz, tájfelfogása azonban rokon az övékkel és az iskola vezető festője lett a XIX. század közepén.
Camille Corot (teljes neve: Jean-Baptiste Camille Corot) 1796. július 16-án született Párizsban, szülei tehetős polgárok voltak. Corot kedvetlen, rossz tanuló volt, s apja méteráru-kereskedését sem akarta tovább vinni, sikerült szüleit meggyőznie arról, hogy festő lehessen. 25 éves korában apjától egy kis apanázst kapott, hogy festőként boldoguljon. Hosszabb olasz, holland, angol utazásain ismerkedett a festészettel. Akárcsak más festő-palánták, ő is sokat tanulmányozta a Louvre gyűjteményét, s bár vett neves tájképfestőktől magánórákat, szívesebben dolgozott a szabadban és saját tapasztalataiból próbált tanulni. Többszöri itáliai tartózkodása során alakította ki jellegzetes technikáját: minden színt fehérrel kevert, ami opálos hatást keltett, a festmény így kromatikusan egységes hatású (Volterra látképe, 1834; Firenze látképe, 1834).
1825-ben Rómába utazott, az itt töltött három év fontos szakasz volt életében. A várost és környékét festette, járt Nápolyban és Ischia szigetén, s Velencén át tért haza. Otthon minden évben tavasszal és nyáron a szabadban festett és vázlatokat készített, télen párizsi műtermében nagyobb kompozícióin dolgozott, melyeket a Salon májusi kiállításain mutatott be. A mitológiai és a bibliai alakokat is csendes, nyugodt természeti környezetben festette meg (Homérosz, Orpheusz, Játszó nimfák). Történelmi tájképeket is alkotott, ezeket a párizsi Salonnak szánta.
1826 augusztusában egy barátjának azt írta: „Semmi mást nem akarok, mint egész életemben tájképeket festeni. Ez a határozott elhatározás megakadályoz abban, hogy komoly kötődéseket formáljak. Vagyis soha nem fogok megnősülni.” Valóban, Corot soha nem házasodott meg. A romantikus kapcsolatok nem játszottak fontos szerepet az életében, amit teljes egészében a festészetnek szentelt .
Corot a tónusok mestere lett, művészetének alapja a világos és sötét foltok viszonya, egyensúlya és fokozatai, ez fontosabb volt számára a színeknél.
Első jelentős képét, A Nera hídját 1827-ben mutatták be, amikor ő még Itáliában volt. 1833-ban a fontainebleau-i erdőt ábrázoló nagy vászna második díjat kapott, ez feljogosította arra, hogy képeit zsűrizés nélkül is kiállíthassa. 1834-ben ismét Itáliában járt, számos városban és az északi tóvidéken dolgozott, s rengeteg vázlatot készített. 1843-ban még egyszer járt olasz földön, egyébként – bár ifjúkorában bejárta hazáját – kései éveiben keveset mozdult ki Párizsból. Meglehetősen eseménytelen életében csak a tanulmányutak jelentettek némi változatosságot: 1836-ban Dél-Franciaországban, 1842-ben Svájcban, 1854-ban Hollandiában, 1862-ben Londonban járt.
A francia tájak közül Bretagne-t, a normandiai partokat, Párizs környéki családi birtokát, később Arrast és Douai-t kedvelte, ahol barátai éltek. A leghosszabb időt a fontainebleau-i erdő melletti Barbizonban töltötte, a telep többi tagjával jó barátságban.
A barbizoni iskola tagjaival megalkotta a „meghitt tájkép” műfaját, amely szakított a klasszika és romantika természet-eszményítő törekvéseivel.
Ez az ábrázolás kizárólag a látványból merít, a képkivágással is a valószerűséget emeli ki. E műveivel Corot a korai plein-air egyik képviselője volt. A század elején úgy gondolták, a tájkép értékesebb, ha néhány irodalmi vagy mitológiai figura van rajtuk, Corot ezért nagy képeit ilyen címekkel állította ki: Hágár a vadonban, Aktaion meglepi Diánát, Homérosz és a pásztorok, Krisztus az olajfák hegyén.
Az 1840-es években míg néhány kritikus úgy találta, hogy Corot színei „sápadtak”, művei pedig „naiv kínosak”, Baudelaire, aki jeles műkritikus is volt, ellentmondást nem tűrően kijelentette: „M. Corot sokkal inkább harmonikus, mint teátrális, és kompozíciói, amelyek mindig teljesen mentesek a pedantériától, színük egyszerűsége miatt csábítók.”
Amikor az ízlés megváltozott, csak csinos lányokat helyezett el képein, élete végén számos akttanulmányt és portrét is készített, ám ezeket sosem állította ki. 1845-ben Baudelaire odáig ment, hogy ezt írta a Szalonról szóló ismertetőjében: „Corot áll a tájképfestés modern iskolájának élén”.
1847-ben Delacroix naplójában megjegyezte: „Corot igazi művész. Az embernek a maga helyén kell látnia a festőt, hogy képet alkothasson értékéről… Corot mélyen elmélyül egy témában: ötletek merülnek fel benne, amit kiegészít munka közben; ez a helyes megközelítés.”
1846-ban megkapta a Becsületrendet, a gyűjtők már magas áron vették festményeit, Corotnak ezentúl nem volt anyagi gondja. Az 1855-ös párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, s III. Napóleon is vásárolt tőle képet. Később egyes gyűjtők már inkább kisebb, vázlatosabb alkotásait keresték. Igen sokat alkotott, több mint 2000 festmény és mintegy 400 rajz maradt utána. Műveit hamísították is.
Utolsó éveiben idillikus tájképeket festett, finom, ezüstös árnyalatokkal, ám ezek ma művinek és formálisnak tűnnek az impresszionisták alkotásai mellett. Az utókor inkább korábbi, naturalisztikusabb vázlatait értékeli, valamint arc- és alaktanulmányait, melyeket életében nem hozott nyilvánosságra. Ezek érzékeltetik klasszicizmusát és a tónusos festészet biztos tudását. Corot kizárta a modern világot képeiből, tájain a figurák időtlen paraszti alakok vagy a mitológia és az irodalom hősei. 1875. február 22-én halt meg Párizsban.
Ő mutatta meg először a vázlatosság értékét, amely az életteliséget és spontaneitást, a természethűséget őrzi. Ezzel az impresszionizmus előkészítője volt, e szerepe igen fontos, noha nem sorolják a legnagyobb mesterek közé. Corot élvezte festőtársai társaságát, számos művész, Jean-François Millet, Théodore Rousseau, Charles-François Daubigny barátja volt, támogatta a karikatúrista Honoré Daumier-t, tanította Camille Pissarrót és Berthe Morisot-t. Egész életében csak a festészet érdekelte, nem házasodott meg, a nők nem játszottak szerepet az életében. A már időskorában „Papa Corot-nak” becézett festőt utolsó éveiben általánosan szerették csalhatatlan kedvessége és nagylelkűsége miatt. A budapesti Szépművészeti Múzeum három festményét, az Itáliai táj, a Coubroni emlék és a Margarétás hölgy című képeket őrzi.
