„A világot élesebb kontúrokkal látta, mint mások, és hol nevetett, hol szörnyülködött, hol felháborodott rajta – és néha sírt miatta. Tapasztalataiból és reakcióiból nyersanyag lett, amit formába öntött a regényeiben.
2012-ben ünnepli a világ Charles Dickens születésének kétszázadik évfordulóját. A mai napig olvassuk regényeit, karcolatait és karácsonyi történeteit – de mennyit tudunk az életéről?
Nagyanyja egy főúri házban volt házvezetőnő. Apja tisztviselő a haditengerészetnél, már amikor nem ül az adósok börtönében. Dickens tizenkét éves, amikor elhelyezik egy cipőpasztagyárban – és magára hagyják. Anyja a kisebb testvérekkel a börtön környékén él, a kiskamasz Charles pedig szobát bérel és beosztja heti fizetését. Elhatározza, hogy ő soha nem fog anyagi gondokkal küzdeni. Egy év múlva apja szabadul, a család újra egyesül, de Dickens megtanulta a leckét: csak magára számíthat.
Tizennyolc évesen parlamenti gyorsíró, huszonkét évesen Boz álnéven kiadja első kötetét, huszonöt évesen férj és apa, és megjelenik A Pickwick klub. Innentől pedig nincs megállás. Tíz gyerek, másfél tucat regény, két végén égő gyertya, egy új, nagy szerelem és ötvennyolc évesen a halál. Claire Tomalin, a legnépszerűbb angol életrajzíró (Jane Austen élete) ismét bölcs, együttérző, alapos életrajzot írt egy nagy íróról, aki nem volt tökéletes, csak zseniális.
Claire Tomalin: Charles Dickens élete
(Részlet a könyvből)
Prológus
Az utolérhetetlen
1840
London, 1840. január 14. Az esküdtbíróság vizsgálata zajlik a Marylebone szegényházban, ebben a Marylebone Road és a Paddington Street által határolt területen több, rendetlenül egymás mellett álló épület alkotta intézményben. A rendfenntartásért felelős egyházfi, aki az egyházközségben a háztulajdonosokat rá szokta beszélni, hogy ilyen esetekben tegyék a kötelességüket, és legyenek az esküdtbíróság tagjai, összehívta a tizenkét embert. Többségük középkorú helyi iparos, de egyikük kilóg a sorból. ő fiatal és sovány, elegánsan öltözött és jóvágású. 175 centiméteres magasságával középtermetűnek számít, sötét haja hullámosan lóg a homlokába és a nyakába. Mostanában költözött ide, egy szép, tágas, nagy kerttel övezett házba, nem messze a Regent’s Park York kapujától: a Devonshire Terrace 1-es szám alá. Az egyházfi ott kereste fel, hogy sietve elhívja esküdtnek.
A Devonshire Terrace-tól a szegényház gyalog nincs messze, de ezen a kapun belépve másik világ nyílik meg. Az új esküdtet egy szobába vezetik, ahol esküdttársai egymással beszélgetve várják a vizsgálat kezdetét. Gyermekgyilkossági ügyben kell ítéletet mondaniuk: egy szolgálólányt azzal gyanúsítanak, hogy megölte újszülött gyermekét a gazdái házának konyhájában. Az egyik esküdt rögtön kijelenti: ő amellett van, hogy a törvény teljes szigorával le kell sújtani a fiatal nőre. Az újonnan érkezett esküdt felismeri az embert: bútorkereskedő, akitől nemrég két kártyaasztalt vásárolt, és aki alighanem alaposan becsapta. Egy másik esküdt, az egyházközség oszlopos tagja a névkártyáját tukmálja rá, mondván: reméli, hamarosan a szolgálatára lehet. Ő a temetkezési vállalkozó.
Mielőtt a vizsgálathoz hozzákezdenének, az esküdteknek még le kell menniük a szegényház alagsorába, a hullaházba, hogy megtekintsék a csecsemő holttestét. A test egy ládán fekszik, amire tiszta fehér abroszt terítettek, s mellérakták azt a sebészkést, amellyel felnyitották a testet, hogy megvizsgálják. Utána összevarrták. Az újdonsült esküdtnek, akinek magának is van egy két hónapos kislánya, Katey, az jut eszébe, hogy ez az egész úgy néz ki, mintha szépen megterítettek volna vacsorára egy óriásnak. Ezt a gondolatát azonban nem osztja meg a többi esküdttel. Azok egyetértenek abban, hogy a hullaház tiszta és frissen meszelt, és a vezetőjük így szól:
– Rendben, uraim? Menjünk vissza!
És visszamennek a lépcsőn. A halottkém Thomas Wakley, nemrég még parlamenti képviselő, szakképzett orvos. Az új esküdt pedig Charles Dickens.
Most a szegényházi ápolónő bekíséri a gyilkossággal vádolt fiatal nőt. Gyengének, betegnek és rémültnek látszik. Megengedik neki, hogy leüljön az egyik lószőr székre, ő pedig megpróbálja elrejteni arcát a közönyös ápolónő vállán. Eliza Burgess mindenesként dolgozik, huszonnégy vagy huszonöt éves, és árva – talán emiatt nem tudják pontosan, hány éves lehet. Valószínűleg szegényházban nőtt fel, talán éppen ebben. Azt vallja, hogy január 5-én, vasárnap indultak meg a szülési fájdalmai a gazdái konyhájában, az Edgware Road 65.-ben, ahol ő volt az egyetlen alkalmazott. Aztán megszólalt a kapucsengő, ő pedig felsietett, hogy beengedjen két hölgylátogatót, és mire visszaért a konyhába, a kisbabája – egy fiú – megszületett a szoknyái alatt, és úgy tűnt, hogy nem él. Azt nem tudni, hogy a lépcsőn szülte-e meg vagy a konyhában, de az biztos, hogy Eliza a szüléskor egyedül volt, és a köldökzsinórt is ő vágta el, és takarított fel ezután, ahogy tudott. Aztán keresett egy dobozt vagy nagyobb edényt, amibe beletette az újszülöttet, és eldugta a konyhaszekrény alá. Amikor a vendégek elmentek, a gazdasszonya, Mrs. Mary Symmons kiküldte a lányt a hidegbe, hogy súrolja fel a bejárati lépcsőt, és amikor meglátta, hogy milyen rosszul néz ki, és mennyivel soványabb, megvádolta, hogy megszült. A lány ezt először tagadta, de amikor az asszonya orvosi vizsgálattal fenyegette, bevallotta, és megmutatta, hová rejtette a kisbabát. Mrs. Symmons ekkor bérkocsit hívott, hogy Elizát és a halott gyermeket a Marylebone szegényházba szállítsák.
Mrs. Symmons részvétlen tanúnak bizonyult, aki nem volt hajlandó Dickens kérdéseire választ adni – pedig ő azt remélte, hogy kedvező irányba fordíthatja a vizsgálatot. A halottkém bátorítóan nézett a fiatal esküdtre, a vádlott pedig jajgatott. A következő tanú a szegényház felcsere volt, aki arról számolt be, hogy a vádlott azt mondta: a szülési fájdalmak a konyhában kezdődtek, amikor a két hölgy becsengetett. Sietett beengedni őket, és „miközben ezen igyekezett, a gyermek megszületett, aki a konyhába visszatérve már halott volt”. A felcser nem tudott választ adni arra, hogy vajon élve született-e vagy holtan. A vizsgálat végeztével dr. Wakley elmondta Dickensnek, hogy a csecsemő nemigen lélegezhetett sokat, már ha vett egyáltalán levegőt, mert a légcsövében idegen anyagot találtak.
Miss Burgesst elvitték, amíg az esküdtek tanácskoztak. Dickens elhatározta, hogy meggyőzi azokat, akik készek a lányt elítélni, mert úgy gondolják: megölte a gyermekét. Mr. Wakley ebben némi támogatást is nyújtott neki, úgyhogy végül olyan ügyesen és eredményesen érvelt, hogy a vitában ő lett a győztes. Amikor Miss Burgesst visszahozták, elhangzott az ítélet: „A gyermek halva született.” A lány térdre esett az esküdtek előtt, úgy köszöngette nekik az ítéletet „bizonygatva, hogy igazunk van – én még életemben nem hallottam ehhez hasonlóan szívhez szóló bizonykodást”. Aztán a lány elájult, és elvitték. Továbbra is börtönben kellett maradnia, és idővel megjelennie a tárgyaláson az Old Bailey-ben, de már nem kellett félnie a halálbüntetéstől. A tizenkét esküdt közül alighanem Dickens volt a legelfoglaltabb, de amikor hazament, elintézte, hogy a lánynak ennivalót és más szükséges dolgokat juttassanak be a börtönbe. Talált neki egy kiváló ügyvédet is, hogy az Old Bailey-ben képviselje: Richard Doane-t, az Inner Temple tagját, aki a megboldogult Jeremy Bentham barátja és titkára volt.
De Dickensnek aznap éjjel nem jött álom a szemére. Rossz volt a gyomra: mintha egy nagy kő lett volna a helyén. Megkérte a feleségét, hogy virrasszon vele. Felzaklatta a szegényházban látott halott kisbaba, a börtön és az a rémült, tudatlan, boldogtalan fiatal teremtés. Reggel levelet írt legközelebbi jó barátjának, John Forsternek: „Nem tudom, mitől lettem rosszul: a szerencsétlen gyerektől-e vagy az anyjától, a koporsótól-e vagy az esküdttársaimtól?” A börtön nem volt ismeretlen előtte, hiszen látta már az apját az adósok börtönében. És halott gyermeket is látott már, hiszen két kistestvére pici korban halt meg. Saját három kisgyereke szerencsére mind egészséges volt. A mindenes lányokat is jól ismerte, még jól emlékezett arra, aki gyerekkorában náluk szolgált: egyenesen abból a szegényházból került hozzájuk, ahol felnőtt. A rosszullét aztán átment rajta, és este már az Adelphi Színházban találkozott Forsterrel a Jack Sheppard-ról, az útonállóról szóló darab előadásán, akit színésznő alakított: Mary Anne Keeley. Dickens a színésznőt jól ismerte, hiszen nyolc évvel azelőtt a férjétől vett órákat színészmesterségből.
***
Charles Dickens gyerekkora óta figyelmesen szemlélte a világot maga körül, és most már hat éve írt is róla, először újságíróként, majd regényíróként. Amit látott, annak egy része mulattatta, de a zöme inkább elkeserítette: a szegénység, az éhezés, a tudatlanság és a szenny, amit Londonban tapasztalt, és a gazdagok és hatalmasok közönye a szegények és tudatlanok helyzete iránt. ő a saját erejéből, kivételes adottságainak köszönhetően emelkedett ki a szegénységből, de nem feledte a körülötte nyomorgókat, és nem is fordult el tőlük. Könyveiben felhívta rájuk a figyelmet, nem sajnálta tőlük az idejét és a pénzét, és nem csak Eliza Burgess esetében.
Eliza ügyét március 9-én tárgyalták az Old Bailey-ben, és a másnapi Times be is számolt róla. A vád ellene úgy szólt, hogy törvénybe ütköző módon eltitkolta fiúgyermeke január 5-ei születését. Mr. Doane, az ügyvédje azt hozta fel mentségül, hogy védence értelmi képességei korlátozottak. A lány jellemére vonatkozóan egy fontos tanút is kerített: Mr. Clarksont, a Great Russell Streeten lakó kereskedőt, akinél a lány korábban dolgozott, és aki hajlandó volt megtenni érte, amit csak lehet. Mr. Clarkson elmondta: a felesége nagyon a szívén viseli Eliza sorsát, és már ki is járt Eliza számára egy ígéretet, hogy elhelyezést nyer a Magdalen Asylumban, egy olyan otthonban, amit az erény útjáról letévedt fiatal nők számára tartottak fenn, és ahol mindent megtettek azért, hogy visszasegítsék őket erre az útra. Addig is, amíg Eliza odamehet, Clarksonék szívesen visszafogadták a szolgálatukba. Ennek a köztiszteletben álló házaspárnak a segítőkészsége jól jött Eliza ügyének. A bíróság a gyermek születésének eltitkolásában bűnösnek mondta ki, de javasolta, hogy kegyelmet kaphasson. A bíró, Mr. Serjeant Arabin azt mondta: a jelen körülmények között az ítélethirdetést a következő tárgyalásra halasztja, addig pedig a vádlott szabad. A lány későbbi sorsát nem ismerjük, csak amennyit Dickens említ: a büntetése enyhe volt, amit „élete folyása és viselkedése aztán igazolt”. Dickens ezt huszonhárom évvel később írta le, 1863-ban, azaz nem feledte el a szomorú sorsú fiatal nőt.
Apró epizód ez Dickens életében, de bepillantást enged abba, hogy hogyan tevékenykedett: az otthonától csak egyutcányira lévő szegényházba ment, és ott úgy döntött, hogy segítségére lesz ennek a fiatal nőnek, akinek személyisége és élettörténete minden érdekességet nélkülözött. A társadalom legaljáról jött, szegényházi árvaként nőtt fel, szolgáló lett és áldozat, áldozata a tudatlanságnak és a hiszékenységnek, egy gátlástalan csábítónak és egy könyörtelen munkaadónak, valamint a köztiszteletben álló esküdtek előítéleteinek.
Legjobb formájában Dickens tehát ilyen ember volt: a vitában eltökélt, a segítségnyújtásban nagylelkű, pártfogoltja sorsát végigkövető, akit az a mély meggyőződés motivál, hogy nem volna helyes, ha a lányból végleg áldozat lenne.
Viselkedése már csak azért is figyelemre méltó, mert ebben az időben, 1840-ben ő maga is nagy terheket viselt. Nagyon sikeres volt, de hajszolt. Az előző négy évben három hosszú regényt írt meg havi részletekben: a képzeletnek és az írói tudásnak ezek a fantasztikus produktumai emelték őt ki az ismeretlenség homályából, és tették híressé és jómódúvá. Folytatásokban való megjelentetésük új divatot hozott a könyvkiadásban, s lehetővé tette, hogy új olvasóközönséghez jussanak el, mert a füzetek nem kerültek sokba, kézről kézre lehetett adni őket, de gyűjteni és megőrizni is; ezek olyan olvasókhoz is eljutottak, akik életükben most először vásároltak irodalmat azért, hogy otthon a polcra feltegyék. Dickens hőseinek neve bekerült a köztudatba: Pickwick, Sam Weller, Fagin, Olivér, Squeers, Crummles, Smike. Ahogyan Dickens írt, humorosan, viccelődve, de olykor átcsapva pátoszba (amit a felháborodása kellően fűszerezett) – az egészen olyan volt, mintha az ember egy barátját hallgatná. Történeteit dramatizálták, és az egész országban játszották, Mary Anne Keeley például Smike szerepét az Adelphiben. Dickens sikere példátlan volt és lélegzetelállító, de nagy szorításban élt, mert jövedelme és a családja életszínvonala azon múlt, hogy ő tudja-e tartani az iramot. Tartalékai nem voltak, hónapról hónapra élt, és folyton foglalkoztatta a pénz. Ekkoriban mégis azt fogadta meg, hogy nem kötelezi el magát egy újabb folytatásos regény megírása mellett, mert meggyőződése volt, hogy épp ugyanannyit kereshet kevesebb munkával, ha egy új hetilap szerkesztője lesz. 1840 januárjában, az esküdtbírósági ügy hónapjában már elkezdett dolgozni ennek az első számain.
Sok szolgát tartott, lovat és kocsit, és egy tizennégy éves fiúlovászt, John Thompsont, aki különböző minőségekben huszonhat évig maradt a szolgálatában. Arra is telt, hogy a családját egy-egy hónapra vidékre vigye júniusban és szeptemberben. Kisebb kirándulásokat is tett a feleségével: „asszonykámmal, a jobbik felemmel”. Ugyanakkor ünnepelt híresség is volt: vendégül látta őt a tiszteletreméltóság szobra, a gazdag Miss Coutts (nála elvárás volt az udvari öltözék, ha a királyi család valamelyik tagja is megjelent), a kevésbé tiszteletre méltó, ám nagyon okos Lady Holland, valamint a tiszteletre egyáltalán nem méltó, de ragyogó és elbűvölő Lady Blessington és élettársa, D’Orsay gróf. Ezekhez a hölgyekhez asszonykája nem kísérte el Dickenset, és a tory párti írogató képviselő, Richard Monckton Milnes által adott reggelire sem. Dickenset meghívta a Royal Society elnöke, Lord Northampton is a saját házában adott fogadásra a Piccadillyn. Thomas Carlyle Dickenset a London Library egyik alakuló ülésére hívta el, ahol aztán támogató lett és tag. Sokan keresték a Dickenset ábrázoló rézkarcot, sőt egy szobrász csodálója meg is mintázta a fejét.
Itt tartott Dickens élete derekán: 1840 februárjában töltötte be a huszonnyolcat, és még harminc éve volt hátra. Olyan országban lakott, amely immár negyedszázada békében élt. Külső háború nem folyt, forradalom sem tört ki, ami részben az 1832-es, az öreg IV. Vilmos király uralkodása alatt elfogadott Reform Bill törvénynek volt köszönhető: ez a törvény óvatosan átszabta a választókörzeteket, és megnövelte a választók számát. London sikátoraiban és terein viszont maradt a nyomor, a zsúfoltság és a járványok, és a gazdagok a maguk hatalmas házaiban tudomást sem vettek erről. A nemzet szokásait nem a szavazatok, hanem inkább a vasút kezdte rohamosan megváltoztatni, és a Euston meg a Paddington pályaudvarok máris összekötötték Londont az ország északi és nyugati felével. A New Oxford Streetet ekkoriban jelölték ki a Finchley Roaddal, illetve a Caledonian és a Camden Roaddal együtt; Charles Barry pedig már rajzolta a Trafalgar Square terveit. Januárban a postán bevezették, hogy egy pennyért lehetett levelet küldeni bárhová az országban, s ennek következtében már az első évben kétszeresére nőtt a kézbesített levelek száma. Londonban királyi esküvőre készültek: február 10-én esküszik majd örök hűséget az ifjú Viktória királynő és a német Szász–Coburg–Gotha-házból való Albert herceg. A parlamentben azon vitáztak, hogy mekkora apanázst adjanak az idegenből jött hercegnek. Végül 30 000 fontban egyeztek meg, és az emberek ezt énekelték az utcákon: „Az én Halbert hercegem, az én drága emberem!” Legalábbis Dickens ezt állítja. A regényíró úgy tett, mintha beleszeretett volna a királynőbe, elment Windsorba, és ott, hogy szenvedélyét kimutassa, a kastély előtt lefeküdt a földre, az arra járók őszinte csodálkozására.
Az ifjú Dickensnek a nyelvtan nem feltétlenül volt az erőssége, és talán túl hivalkodóan öltözött (Thackeray így gúnyolta: „csupa muskátli és lokni”), vendéglátóként pedig talán túl szívélyes volt, a természete meg lobbanékony, mégis szerették a barátai, főleg művészek, írók és színészek, és ő viszonozta a szeretetüket. Amikor elvonult vidékre Londonból, hogy az íráshoz meglegyen a kellő nyugalma, csak pár nap telt el, és máris csapatostul hívta magához a barátait. Mindenféle alkalmakra ünnepségeket szervezett, szívesen játszott kitalálósdit, remekül táncolta a francia négyest és a hagyományos skót táncokat is. Rettenetesen meg tudott fázni, és ezen is viccelődött: „Bicsoda betegség!”, vagy: „Sírtam egész nap… az orrom a sok törölgetéstől már egy hüvelykkel rövidebb, mint múlt kedden.” Dühödt gyorsasággal dolgozott, hogy maradjon szabad ideje is. Szigorú volt magához, és nem riadt vissza az erőteljes testmozgástól. A napot hideg zuhannyal kezdte, és amikor csak tudott, hosszú kirándulásokat tett, tizenkét, tizenöt vagy húsz mérföldeket lovon vagy gyalog, és gyakran elhívta valamelyik barátját is. Este tíztől sokszor hajnali egyig volt a dolgozószobájában, de az is előfordult, hogy már reggel fél kilenckor az íróasztalhoz ült. Lúdtollal írt, amit maga hegyezett. A sötétkék tintát szerette. Francialeckéket vett egy neves tanártól. Mindent megtett egy szegény sorsú ácsért, akinek irodalmi ambíciói voltak: elolvasta az írásait, és munkát keresett neki.
Folyton rendezkedett maga körül, még a szállodai szobákban is. Catherine-nek ezt írta egy bathi hotelből: „természetesen átrendeztem a szobát, és a poggyászomat is szétraktam lefekvés előtt”; egy régi barátjának pedig egy broadstairsi szállásról így írt: „A bútorokat mindegyik szobában ugyanaz a kivételes egyéniség rendezte át teljesen.” Persze saját magára utalt. Szivarozott, és leveleiben gyakran tett említést borkereskedőkről, akik brandyt, gint, portóit, sherryt, pezsgőt, bordóit és sauternes-i bort szállítottak neki, és sokszor emlegeti a finom italok élvezetét is. Csak nagyon ritkán rúgott be, de néha beismeri, hogy reggel macskajajjal ébredt, ha előző este többet ivott a kelleténél. Kedvenc gyümölcse a málna volt, tejszínhab nélkül, és nagyon szerette a dobozos datolyát. Tagja volt a Garrick Clubnak és az Athenaeumnak is, és jól ismerte London összes színházát. Gyakran járt előadásokra, ismert minden színigazgatót, úgyhogy bármikor tudott páholyt szerezni bárhová. Esténként rendszerint vacsorázni ment és színházba, illetve egy-két barátjával együtt London veszélyes negyedeiben csavargott. Egyedül is gyakran járt az utcán, figyelt és töprengett. Szenvedélyesen érdekelték a börtönök és szegényházak, ahová a társadalom kitaszítottjait zárták.
A Marylebone szegényházat tíz évvel később, 1850-ben újra meglátogatta, amikor kétezren éltek ott újszülöttektől haldokló aggastyánokig, és erről a látogatásról fájdalmasan plasztikus leírást adott: a termekben összezsúfolt rengeteg test szagáról, az emberek fásultságáról, a szörnyű ennivalóról, s a mogorva öregek letargiájáról, akik már csak arra vártak, hogy meghaljanak. Dickens akkor egyetlen dolgot talált, ami miatt érdemes volt az intézményt fenntartani: hogy a szegények gyerekeivel jól bántak. Az egyik épület tetején lévő nagy, levegős terem volt az övék, és Dickens nagyon elevennek és vidámnak látta őket, ahogy ették a krumplit, miközben „a sarokban két ütött-kopott szegényházi hintaló ágaskodott”. De leginkább az egyik szegényházi gyerekgondozónő fájdalma hatott rá. A petyhüdt, kiálló csontú, rendetlen nő egy kitett gyereket ápolgatott akkor már egy ideje (akit az utcán találtak), és Dickens látogatása idején keservesen zokogott, mert a gyerek meghalt. Dickens most is igyekezett segíteni. „Ha bármi hasznosat tehetnék érte, én szeretném megtenni. Ha lehetővé tenné számomra, hogy segíthessek neki, kérem, szóljon, mi volna ennek a legjobb módja!” – írta Jacob Bellnek, aki parlamenti képviselő volt és ismert emberbarát. Most is egy szegény nő és egy halott gyermek indította meg Dickenset.
A világot élesebb kontúrokkal látta, mint mások, és hol nevetett, hol szörnyülködött, hol felháborodott rajta – és néha sírt miatta. Tapasztalataiból és reakcióiból nyersanyag lett, amit formába öntött a regényeiben. Remek láttató képességével roppant érzékletesen, szinte kézzelfoghatóan ábrázolja a XIX. századi Angliát a viccelődés, szörnyülködés és felháborodás, valamint az érzelmesség eszközeivel. Még egyik legvadabb kritikusa is elismerte, hogy Dickens úgy ír Londonról, „mint az utókor kiküldött tudósítója”. Írói pályafutásának már az elején így kezdte nevezni magát: „az utolérhetetlen”, és ez csak részben volt vicc, mert látta jól, hogy az író kortársak közül egy sincs, aki jobb volna nála, és azt is, hogy sem a családban, sem a barátok közt nincs olyan, aki ennyire ambiciózus és energikus volna. Képes volt az embereket megnevettetni, megríkatni, képes volt felháborodást szítani, és az volt a célja, hogy szórakoztasson – és hogy jobbítson a világon.
És bárhová ment, a megjelenésével mindig „valami ragyogás áradt szét a szobában, ami meghatározó volt, de megfoghatatlan. Emlékszem, mennyire felvillanyozott mindenkit, amikor belépett” – írta róla, jóval később egy fiatal lány.
