A drámairodalom egyik legnagyobb hatású alakja, az úgynevezett „drámaiatlan” dráma megteremtője, a novella műfajának megújítója, Anton Pavlovics Csehov a 19. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Turgenyev mellett.
Anton Pavlovics Csehov (Антон Павлович Чехов) 1860. január 29-én az Orosz Birodalomban, Taganrogban látta meg a népvilágot, ahol apja kis szatócsboltot üzemeltetett. Mikor a vállalkozás tönkre ment, a család Moszkvába költözött, Anton viszont maradt Taganrogban gimnáziumi tanulmányait elvégezni. 1879-ben beiratkozott a moszkvai orvosi fakultásra, hobbiszinten már ekkor írogatott, humoreszkjeit, Antosa Csehonte néven publikálta. A diploma megszerzése után praktizálni kezdett, s ugyanekkor a Novoje Vremja munkatársa is lett.
„A világot nem a rablók, nem a tűzvészek pusztítják el, hanem a gyűlölet, az ellenségeskedés meg ez a sok sekélyes civakodás.” (Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi)
A humoros írásokat lassan kiszorították a komolyabb hangvételű novellák, amelyekkel a rangos Puskin-díjat is elnyerte. Első kisregénye, az önéletrajzi ihletésű Sztyepp 1888-ban jelent meg, nem sokkal ezután pedig megírta első drámáját, az Ivanovot. A kritikusok is felfigyeltek írásaira, ám kifogásolták, hogy túlzottan objektív, s nem mutat határozott irányt olvasóinak. Csehovot az értetlenség bosszantotta, menekülésként Szahalin szigetére utazott, ahol az ország egyik hírhedt fegyenctelepe működött. Az itteni viszonyokról részletes és alapos elemzést adott Szahalin című útirajzában, ennek eredményeként a kormányzat egy hivatalos vizsgálat nyomán némileg javított a fegyencek életkörülményein.
„Esztelen barbár az, aki eltüzeli ezt a szépséget, tönkreteszi azt, amit megteremteni nem tudunk. Az embert ésszel és alkotó erővel áldotta meg az ég, hogy gyarapítsa azt, amit kapott, de mindeddig nem alkotott semmit, csak pusztított. Fogyton-fogy az erdő, elapad a folyó, kivész a vad, romlik az éghajlat, napról napra szegényebb és csúnyább lesz a föld.” (Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi)
1892-ben kis birtokot vásárolt Melihovóban, s hat igen termékeny évet töltött itt. Novelláinak visszatérő motívuma lett a falusi élet, parasztábrázolása mentes volt mindenfajta idealizálástól. Itt született a minden abszurditásával együtt is megrázó 6-os számú kórterem című novellája és Sirály című drámája, amelynek első, szentpétervári bemutatója hatalmas bukás volt.
Azonban egészsége nem engedte, hogy tovább kísérletezzen a drámai elemek egyedi megjelentetésével. 1897-ben tüdőbaja elhatalmasodott, s a Krímbe, Jaltára költözött, teleit pedig jórészt a francia Riviérán töltötte. A kilencvenes évek végén kötött barátságot a moszkvai Művész Színház vezetőjével, Sztanyiszlavszkijjal, s munkásságuk ettől kezdve összefonódott. A Művész Színház vitte sikerre a Sirályt, majd a Ványa bácsit, a Három nővért és a Cseresznyéskertet is. A színház hozta meg számára a szerelmet is Olga Knyipper színésznő személyében, akivel 1901-ben kötött házasságot. Közös életük nem tartott sokáig, Csehov tüdőbaja súlyosbodott, s 1904. július 15-én egy német fürdővárosban, Badeweilerben meghalt.
„Nemrégiben olvastam egy francia miniszter naplóját, melyet a börtönben írt. A minisztert a Panama-ügy miatt csukták be. Milyen lelkesedéssel, elragadtatással beszél a madarakról, melyeket a börtön ablakából figyelt meg, és azelőtt, mikor miniszter volt, észre sem vett. Természetesen most, amikor már szabadlábra helyezték, nem veszi észre a madarakat, ahogy régebben sem vette észre őket. Maga sem veszi észre majd Moszkvát, mikor ott él. A boldogságot nem élvezzük, és nem is tudjuk élvezni. Csak kívánjuk.” (Anton Pavlovics Csehov: Három nővér)
Sajátos, eredeti látásmódját, amellyel a kor állóvizét, a tehetetlenséget, a jobb sorsra érdemesek kilátástalan sorsát ábrázolta, meghatározta tudományos tájékozottsága az emberi testről és lélekről, s betegsége, amely folytonosan emlékeztette az emberi törekvések, remények, szándékok időbeli behatároltságára. Írásainak centrumában nem a cselekmény fordulatossága, sokkal inkább a történések hétköznapisága, alakjainak lélekállapota, hangulati változása áll. Bizonytalan remények, elvágyódás, szomorúság írásainak fő elemei, de humora mindvégig jelen van történeteiben, lágyítja, vagy ellenkezőleg, elmélyíti azok tragikumát. Hegedűs Géza épp e jellemzője miatt nevezte őt „a szomorú és vágyakozó kisemberek részvéttel mosolygó poétájának”.
