E. T. A. Hoffmann ízig-vérig romantikus szerző volt, páratlanul gazdag fantáziavilággal, finom humorral, éles megfigyelőképességgel.
195 éve, 1822. június 25-én hunyt el Ernst Theodor Amadeus Hoffmann német író, zeneszerző, grafikus, a német romantika legnagyobb hatású alakja. Königsbergben (ma: Kalinyingrád) született 1776. január 24-én. Szülei házassága már születésekor felbomlóban volt, s 1779-ben válással végződött. Hoffmann anyai nagybátyjához került, nála is nevelték, a hétköznapok szürke egyhangúságát az igen élénk fantáziával megáldott fiúcska a művészetek varázslatával próbálta megtörni. Korán kiderült, hogy rendkívüli tehetsége van a zenéhez, ezért zongorázni taníttatták. Nevelői azt is hamar megtapasztalták, hogy könnyed kézzel rajzol és fest, a saját szórakoztatására kitalált meséihez az illusztrációkat is maga készítette. A sokszínű művészi tehetség ellenére apja hivatását folytatta, s 1791 és 1795 között szülővárosában jogot tanult.
Iskolái elvégzése után állami szolgálatba lépett, s Glogauban (ma: Glogow), Berlinben, Posenben (ma: Poznan), Plozkban (ma: Plock) jogi és államigazgatási munkát végzett. 1802-ben feleségül vette a lengyel Maria Thekla Michaelina Rorer-Tracinskát, s házasságukból hamarosan kislány született. 1803-ban Varsóba költöztek, ahol Hoffmann városi bíró lett. Lelkiismeretes és szigorú hivatalnok volt nappal, ám éjszakái bohém társaságokban, vad kicsapongásokban teltek. Állítólag ez az alacsony, vékony, kicsit púpos, állandóan fekete köpenyt és cilindert viselő furcsa figura a női nem nagy kedvelője, szerelmes természetű fiatalember volt, a felesége mellett alkalmi szeretőket is tartott, s valószínűleg egyiküktől kapta el a szifiliszt, amitől élete végéig nem tudott megszabadulni.
1806-ban, a Napóleontól elszenvedett vereség után a porosz tisztviselői kart feloszlatták. Hoffmannn munka nélkül maradt, leányuk is meghalt, felesége pedig belebetegedett a bánatba. 1808-ban végül Bambergbe kerültek, ahol Hoffmann a helyi színház karmestere lett. Itt írta meg az Undine (Sellő) című operáját, amelyet 1816-ban nagy sikerrel mutattak be Berlinben. 1813-ban Drezdába költöztek, ahol Hoffmann zeneigazgató lett, s ekkor vette fel az Amadeus nevet kedvenc zeneszerzője, Mozart iránti tiszteletből.
Drezda után egy ideig Lipcsében éltek, s gyakorlatilag nyomorogtak. Végül 1814-ben Berlinben Hoffmannt kinevezték a fellebbviteli bíróságra, s két évvel később tanácsosi rangot kapott. Ettől az időtől kezdve élete végre révbe ért, de a viszonylagos anyagi jólétet és a nyugalmat már nem sokáig élvezhette, 1822. június 25-én gerincsorvadásban meghalt.
„Néha a nagy, büszke kastélyok előtt hirtelen meg kell állni, olyan rideg előkelőség árad ki belőlük. Mint a szigorú őrök, furcsa kőszobrok támaszkodnak a falhoz, s meredten bámulnak a járókelőkre. Bizony minden kedvünk elpárolog így, hogy bemenjünk, inkább visszafordulunk, ám von Brakel Taddeus kicsiny háza táját más szemmel nézhette minden idegen.” (E. T. A. Hoffmann: Diótörő)
Noha muzsikusként is jelentős alkotója volt a német romantikának, nevét elsősorban prózai írásai tették ismertté világszerte. Ízig-vérig romantikus szerző volt, páratlanul gazdag fantáziavilággal, finom humorral, éles megfigyelőképességgel és világos, élvezetes stílussal. Írásaiban szenvedélyek, varázslatok és varázslók, démonok, természetfeletti erők és alakok jelennek meg, az ember sokszor elfojtott, rejtett énje tárul fel bennük. Nem véletlenül írta róla Heine, hogy
„egész életműve nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben”.
Irodalmi alkotásainak nagy részét élete utolsó évtizedében írta, több mint 50 novellája három nagy gyűjteményes kötetben jelent meg, s emellett két kétkötetes regényt (Az ördög bájitala, Murr kandúr életszemlélete) is alkotott. Az Éjféli mesék című kötetében kapott helyet többek között Az arany virágcserép, a Kis Zaches, más néven Cinóber, a krimiszerű fordulatokban bővelkedő Scudéri kisasszony, s a Diótörő és egérkirály című mese is, amelyből Csajkovszkij megírta Diótörő című balettjét.
„A múlt német írói és költői közül csak nagyon kevésnek jutott osztályrészül, hogy műve ösztönző és termékenyítő erőként hatoljon be más irodalmakba, idegen kulturális közegben gyökerező alkotások ihlető forrásává váljék. E. T. A. Hoffmann egyike volt ezeknek a keveseknek: Goethe és Heine mellett az egyetlen német író, akinek hatása térben és időben egyformán hosszan gyűrűző, széles körű és maradandó is. A világirodalmi hatású író szerény és szűk keretek közé szorított élete két szférában zajlott. A polgári életben jól képzett jogász és lelkiismeretes tisztviselő volt, művész mivoltában viszont a romantika univerzális művészideáljának megtestesítője: ügyes kezű festő, kitűnő muzsikus, jó zeneszerző s mindezek mellett a német romantikus irodalom egyik legeredetibb tehetsége. Polgári foglalkozásánál fogva maga is beletartozott józan, prózai, fantáziátlan filisztervilágba, művében viszont a hétköznapok szürke valóságát átvilágító, varázslatos, érzék feletti világot teremtett. Ez a kettősség mindvégig meghatározója marad Hoffmann írásművészetének, amely a realitásban éppúgy otthon van, mint a képzelet tündérországában.”
„Nincs a jelen műnél előszóra utaltabb könyv, mert ha nem világítjuk meg, mily különös módon szerkesztődött, átabotába dobált összevisszaságnak látszhatnék.
Ezért a szerkesztő kéri a kegyes olvasót, hogy valóban legyen az, tudniillik olvassa el ezt az előszót.” (E. T. A. Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete)
Hoffmann művei stílusuk és témájuk folytán nagyon hamar népszerűvé váltak külföldön, elsősorban Francia- és Oroszországban, s számos zeneszerzőt is megihlettek. Léo Delibes Coppélia című balettje is egy Hoffmann-mese nyomán készült, a Szerápioni testvérek történeteit Wagner használta fel A nürnbergi mesterdalnokokban, Hindemith Cardillac című operája a Scudéri kisasszony feldolgozása, Hoffmann élete és alakja pedig Offenbach Hoffmann meséi című operájának volt ihletője.
