Kulturális fogyasztási hagyományaink folyamatosan változnak, azonban a koronavírus-járvány néhány hónap alatt felforgatta mindennapos szokásainkat.
A jövő – mint minden kulturális intézményé, irodalmi kiadóé, oktatási irányé – számos szempontból nézve meglehetősen bizonytalan. Viták kereszttüzében a múzeumok belépődíja, a könyvek ára, a modern technológia jelenlétének fontossága és még hosszan sorolhatnánk. Mindenkinek igaza van, hiszen irdatlan pénzösszeget emészt föl egy-egy múzeum létesítése, fenntartása, divatos kifejezéssel „üzemeltetése”, egy-egy könyv előállítása egészen a megírásától a boltokba kerüléséig, egy-egy iskolai, pedagógiai, illetve oktatási módszer bevezetése és elfogadtatása. A kultúra sokba kerül; anyagi, érzelmi és szellemi értelemben egyaránt, mégis mindent megér.
Miben és mennyiben változtatott rajtunk a világjárvány – az olvasásban, múzeumok látogatásában, zenehallgatásban, irodalmi-művészeti eseményeken való részvételben, koncert- és színházi előadások megtekintésében, tévénézésben és egyéb kulturális időtöltésben? Felértékeltük, vagy másként értékeljük miatta a kultúránkat, a kulturális életünket, a rendezvényeket, amelyeket hiányolni kényszerültünk/kényszerülünk? Jobban odafigyelünk a környezetünkre? Mennyire értettük meg, miről is szól, mennyire szükséges védenünk egymást és magunkat?
Umberto Eco, a világhírű olasz író és tudós elégedetlen volt a jelenkor nagy múzeumaival, amelyeken sietve rohannak végig a turisták csapatai, és egy olyan múzeumra várt, amely reményei szerint egyetlen nagy műnek szentelné termeit „előjátékos” formában. De milyen lehet ez az „előjáték” a kulturális életünkben?
2001-ben egy Bilbaóban tartott előadásán A rózsa neve szerzője kifejtette: „A múzeumok azért születtek, hogy lehetővé tegyék a tömegeknek a bennük kiállított tárgyak megtekintését, de mi tudjuk, hogy a tömegek megölik a múzeumot. A múzeum a közönségért létezik, és a közönség megöli.”
De vajon milyen irányba viszi a digitalizáció a „normális” múzeumlátogatást, a „normális” múzeumi kiállításokat, a „normális” múzeumok közönségét? Az a jobb, ha a turisták, érdeklődők végigvonulnak számos termen a fülükben szóló múzeumi tárlatvezetővel, hogy néhány pillanat erejéig megtekintsék a kiállított műveket, vagy ha az online platformokon ismereteket szerezve időt, háttérinformációkat böngészve, már felkészülve kizárólag egy-egy művet tekintenek meg az érdeklődők?
A BME harmadéves, ipari termék- és formatervező mérnöki szakos hallgatóinak kérésére megosztjuk Kultúrafogyasztási és múzeumlátogatási szokások változása a koronavírus-helyzet következtében címet viselő kérdőívük elérhetőségét, amelynek anonim kitöltésével a munkájukat segíthetjük.
„Ahogy a fül nem képes egyszerre tíz operát elviselni, úgy a szemtől sem lehet azt elvárni, hogy mindent lásson, amit kiállítanak egy múzeumban. Így a múzeum olyan zarándokhellyé vált, ahol a kíváncsiak nem értik, amit látnak” – vallotta Eco, hozzáfűzve, szerinte a múzeumokban a művészet, természetétől eltérően, gyorsfogyasztásra szolgáló cikké vált.
Milyen legyen akkor az ideális múzeum, amelyről Umberto Eco maga is elismeri, hogy talán utópia? Az olasz író úgy vélte, hogy az „ideális” intézmény egyetlen mű megértésére és feldolgozására szolgálna. Vajon működne ez az Eco által „ideálisnak vélt rendszer a kulturális élet bármely területén?
