Emeli Sandé okos, tehetséges, tapasztalt, bevállalós, magával ragadóan ragyogó, lenyűgöző a színpadon, felejthetetlen dallamaiban és szövegeiben. És nem mellesleg a jobb keze alkarjára teljes hosszában a festő Frida Khalo-t tetováltatta.
Emeli Sandé vidéki skót környezetből származik. Tíz éves korától a zongora a hangszere és zeneszerzői eszköze. Hangjával pedig még korábban felhívta magára a figyelmet.
A popszakma nem egy nagy neve az ő izgalmas, ütős szerzeményét énekli: Tinie Tempah (Let Go), Professor Green (Kids That Love To Dance), Tinchy Stryder (Let It Rain), Chipmunk (Diamond Rings), Wiley (Never Be Your Woman). Írt nagy díváknak (Susan Boyle), kicsiknek (Cheryl Cole) és közepeseknek (The Saturdays). Papája (Zambiából) és a mamája (Cumbriából), akik zenélni tanították, és ösztönözték ambíciói kiteljesítésére, nagyon büszkék rá.
Aztán ott vannak a gazdag dallamvilágú, klasszikusan erőteljes, futurisztikus retró popdalok, amelyeket saját bemutatkozó albumára írt. Szereti – és érti – Nina Simonét, Joni Mitchellt és Lauryn Hillt, ez nyilvánvaló, a napnál is világosabb. És vannak dolgok, amelyeket “szabadidejében” csinált: három negyedév a Glasgow University hat éves orvosképzésén. A klinikai neurolóigára specializálódott, mondván: “Nagyon érdekel minden, ami az aggyal kapcsolatos.”
Ő Emeli Sandé, aki 2010 néhány nagy slágere mögött is áll. És ő volt a hang 2011-ben debütáló Our Version of Events című lemezén, amely 2012-ben az Egyesült Királyság legsikeresebb és legnagyobb példányszámban eladott debütáló albuma lett, amivel elnyerte a brit kritikusok díját. És ő az, aki ugyanannyira imád komponálni, mint énekelni, s aki egyaránt tud korszerű és időtlen lenni.
“Még mindig egy Joni számból táplálkozom, noha már 25 éves” – mondja magáról Sandé. “Ez a legfőbb és legfontosabb dolog a számomra. Nem nagyon érdekel, hogy a zeném milyen kategóriába tartozik, de azt nem szeretném, ha túl fellengzős lenne. Nem akarom meghatározni, hogy kikhez szólok, de szeretném, ha elismernének.”
Emeli Sandé sokoldalú és magával ragadó tehetsége nyolc éves korában okozott először nagy hatást (jót és rosszat) a közönségre. A kis aberdeenshire-i városka, Alford általános iskolájában az osztálytársával írt egy számot egy tehetségkutatóra. A barátai azonban ellopták az ötleteit. “Ekkor gondoltam először, hogy rendben, ha érdemes tőlem lopni, akkor valószínűleg jól csinálom” – emlékszik vissza nevetve. “Ekkor gondoltam először arra is, hogy talán dalszerző leszek. Mindig tudtam, hogy zenész szeretnék lenni, és azt is, hogy írni akarok. Mert akiket hallgattam, azok mind írtak. Sosem gondoltam opcióként arra, hogy más dalait énekeljem.”
11 évesen, tele kiskamaszos lángolással, Sandé megírta első igazi számát, tökéletes szerkezettel. “Még középső nyolcas is volt benne! Valami olyasmi volt a címe, hogy „A holnap újra kezdődik”. Minden számom a világbékéről meg hasonló politikai témákról szólt. Nagyon jól szórakoztam velük.”
15 volt, amikor egyre többet beszéltek egy hallatlanul tehetséges tinédzserről nagy, de mégis bensőséges hanggal, a semmiből érkezve. A Choice FM meghívta Londonba az általuk szervezett Rapology versenyre; majd Richard Blackwood vitte be az MTV Camden stúdiójába gospelt énekelni.
Ezután jött Sandé majdnem nagy áttörése: a húga lefilmezte őt a zongoránál, amint saját számát, a Nasty Little Lady-t adja elő. A klipet beküldték Trevor Nelson BBC Urban Music versenyébe. Sandé lett az egyik győztes, és azonnal lemezszerződést ajánlottak neki. De az újonnan feltűntekkel foglalkozó menedzsment tagjai, akikkel a versenyen találkozott, lebeszélték erről. Plusz felajánlották, hogy hamarosan más kiadókkal szerződhet. Ő azonban mindezt visszautasította.
“Bekerülni a kiadói körforgásba, ez nem tetszett. Arra gondoltam, hogy inkább én szeretném kézben tartani a dolgokat. Nehéz döntés volt, mert az ajánlat nagyon csábítónak tűnt. De inkább befejeztem a középiskolát, felvételt nyertem a Glasgow University orvosi karára. Túl rizikós lett volna nemet mondani az egyetemre, és elmenni Londonba egynek a sok énekes közül.”
A Sandé dalszövegeiben is megjelenő intuitív intelligencia, önbecsülés és tisztességből fakadó erő visszatartotta attól, hogy az első apró sikertől fejest ugorjon az ismeretlenbe. Hazament, leérettségizett, és elkezdte az egyetemet Glasgowban.
Skócia legnagyobb városába és annak élénk zenei életébe csöppenve, Sandé ösztöndíját azzal igyekezett kiegészíteni, hogy a város szállodáiban zongorázott, és jazz-standardeket énekelt.
A tanulás mellett a dalszerzést sem hagyta abba. “Azonban rengeteg beadandót kellett írnom, a fejem tele volt adatokkal és vizsgákkal. Nem tapasztaltam semmit, amiről írhatnék, kivéve, hogy állandóan a könyvtárban ültem. De voltak fellépéseim, és a csoportban mindenki tudta, hogy zenész vagyok. Egyre többet írtam, végül Londonba utaztam, hogy producerekkel találkozhassam. Korábban csak én voltam meg a zongorám, a dallamaim elég behatároltak voltak.”
Közben édesanyja elküldött egy CD-t Sandé dalaival a 1Xtrába. Ras Kwame játszotta őket, “Hazai Session” címmel. Az év végén a négy legjobb versenyzőt meghívták fellépni egy bemutatóra a Sohóba. Ennek köszönhetően Sandé (aki a fellépés idején szakmai gyakorlaton volt Madridban) végül találkozott a producer/szerző Shahid Khannal, azaz Naughty Boy-jal. Ő írt számokat a Ms Dynamite and Bashy-nek. Szakmailag azonnal egymásra találtak a skót lánnyal. “Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, valami teljesen eredeti jött ki a zenéből. Engem kiemelt a jazz-zongorista szerepből, őt pedig kiemelte a városi stílusból. Aztán elkezdtünk popelőadóknak írni.”
Egyik első szerzeményük a Diamond Rings volt, amelyet a Chipmunk tagjai imádtak. Sandé énekelte, és ez lett a Chipmunk első top tízes slágere 2009 nyarán. A zeneiparban erre mindenki falkapta a fejét, s most már ő is készen állt. 2010 márciusában a Virgin Records, ahol számai és hangja mindenkit lenyűgözött, szerződtette. Sandé pedig döntött: felfüggeszti orvosi tanulmányait.
Azóta sok előadó vitte sikerre szerzeményeit, sokszor maga is énekelt a vokálban, s közben folyamatosan írta és rögzítette bemutatkozó albumának anyagát.
Az olyan dalai, mint a kendőzetlenül őszinte jazz ballada, a Kill The Boy (“Egy golyóval a nyelvemben járkáltam, ‘gyilkos’ ez volt az arcomra írva, tudtam, ha számára kiderül, mit tettem, az életének vége), a vonósokkal megtűzdelt Daddy (“Ez a függőségről szól, mindenről” – mondja róla Sandé) és a Heaven (a korai kilencvenes évek drum’n’bass hangzása megfejelve a csodás, bizsergető hanggal) egyértelműen bizonyítják toronymagas tehetségét.
Az őszinte, kendőzetlen érzelmekben hisz. “Így lehet ezt a legjobban csinálni. Ha valami túl okosat akarok írni, az sosem működik. A ‘Kill The Boy’ olyan ötlet volt, ami elsőre az eszembe jutott. Ha egy számon egy napnál tovább kell dolgoznom, azt inkább hagyom. Minden, ami jó, az igazán spontán.”
Sandé élőben építi fel minden dalát az elejétől a végéig, kívülről-belülről. Szerinte, ha egy dal nem működik tökéletesen zongorán, akkor az sehogy sem fog működni. Ha nem szól kiválóan akusztikus gitár és cselló kísérettel (ezzel a felállással szokta kiválogatni bemutatandó darabjait), akkor nem fog jól szólni, ütősökkel, billentyűsökkel, stúdió instrumentekkel sem. Ha új bandájával – akikkel egyébként mostanában kötöttek le egy koncertsorozatot kis skót klubokban – élőben nem dobják fel a közönséget a táncparketten, akkor tudják, hogy át kell írniuk, amit játszanak.
Sandé mára már a dalszerzők dalszerzője, dolgozott Amerika legjobb produkciós csapataival, tudja, hogy kell rendbe tenni a dolgokat.
Okos, tehetséges, tapasztalt, bevállalós, magával ragadóan ragyogó, lenyűgöző a színpadon, felejthetetlen dallamaiban és szövegeiben. Emeli Sandé a briliáns modern művész megtestesítője. Tudja, mit akar, és tudja, hogy hogyan. Őszintének lenni – magadhoz és a zenédhez –, ez az egyetlen út olyan dalokat írni, amelyek számítanak neked, és számítanak mindenki másnak.
“Öt dalt letenni a kiadó asztalára – ‘tessék, ez az én hangom’ –, nos, az a megfelelő helyre tesz” – mondja. “Annyi lehetőség van, hogy milyen irányban indulj el. És hallasz horror sztorikat olyanokról, akik írtak 400 dalt, mire az album a polcokra került.” “Nem,” – mondja határozott mosollyal – “gyere, és tudd, hogy mit akarsz csinálni. És én tudom, mit akarok.”
