„Miként nagyobb árnyékot vet földjére / A tölgy, mennél magasbra nőhetett.” Eötvös József író, akadémikus, politikus, a magyar realista regényírás első nagy mestere, a közoktatás megújítója 145 éve, 1871. február 2-án halt meg.
„Hazánk nem maradhat jelen helyzetében. E meggyőződés annyira általánossá lett, hogy a reform szükségét bizonyítgatni merőben fölösleges. Csupán azon módokra és eszközökre kell tehát fordítni figyelmünket, melyek szerint a látszólag általánossá lett kívánat mielőbb s minél könnyebben valósíttathatik.” (Eötvös József: Reform és hazafiság)
EÖTVÖS JÓZSEF: TANÁCS
Oh nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élte nedveit,
De felfelé hajt minden erejével,
S az éghez nyujtja lombos ágait.
Így tégy te ember, kit e földhöz kötnek
A sors, s ezer szükség vas karjai;
Bár innen élsz, ez nem elég körödnek,
Magasabbak küzdelmed czéljai.
Áldást a szív csak így terjeszt körére,
Egész pályánk hasznos csak így lehet:
Miként nagyobb árnyékot vet földjére
A tölgy, mennél magasbra nőhetett.
(1845)
Eötvös József 1813. szeptember 3-án született Budán, elszegényedett arisztokrata családja Mária Teréziától kapta a bárói rangot. Apja, báró Eötvös Ignác sárosi helytartó volt, ő verte le 1831-ben a koleralázadást. Otthon német nyelvű anyjával tanult, rosszul beszélt magyarul, ezért apja nyilvános gimnáziumba íratta Budán. A jakobinusokkal elítélt Pruzsinszky Józsefet fogadta mellé nevelőnek, aki megalapozta szabadelvű gondolkodását. 15 évesen már költőként tartották számon. 1826 és 1831 között jogot hallgatott Pesten, 1833-ban tett ügyvédi vizsgát. 1834-ben Fejér megyei aljegyző, majd kancelláriai fogalmazó lett.
Az apjával való személyes összetűzése után elhagyta az atyai házat, két évig járta Európát. 1836-37-ben Trefort Ágostonnal beutazta Nyugat-Európát, tapasztalatai alapján írt első politikai művei a börtönviszonyok javításával és a zsidók egyenjogúsításával foglalkoztak. 1837-ben az eperjesi kerületi tábla közbírája lett, 1838-ban részt vett az árvízi mentésben, az Árvízkönyv kiadását a Heckenast kiadó kárainak pótlására indította.
Az 1830-as, 1840-es években írott versei érzelmesek, szociálisan érzékenyek, kifejezik küldetéstudatát. Első két regényében hőseinek sorsával éppen azt demonstrálta, hogy az egyes ember életútját mennyire befolyásolják azok a családi, nevelői, környezeti hatások, amelyek a gyermekkorban érik a lelkét: „egész jövőnk nevelésünk által többnyire meghatároztatott” – írta A karthausiban. A karthausi (1842) című regénye külföldi útjainak és hazai törekvéseinek foglalata. A ma már alig olvasható művet a korabeli ifjúság, így Petőfi is bibliájának tekintette. A falu jegyzője, amely 1845-ben került ki a tolla alól, a magyar vármegye szatirikus rajza, a nemesség és a hivatal züllöttségét, korruptságát leplezte le, bemutatva a jobbágyság kiszolgáltatott helyzetét. A regény a reformkori világ múlhatatlan érvényű megörökítése, a magyar széppróza egyik alapműve.
Dózsa-regényében, a Magyarország 1514-ben liberális alapkérdésekre keresett választ, és arra figyelmeztetett, hogy a nép jogfosztottsága katasztrófát okozhat. E két mű legjelentősebb irodalmi alkotása, amelyeknek ábrázolásmódja és témája is újat hozott.
„…közönséges cultura az út…”, azaz az általános kultúrát mindenki számára elérhetővé kell tenni, mert a művelődésnek, a nevelésnek, az iskolai oktatásnak nagy, meghatározó szerepe van az egyén, a nemzet, az emberiség életében, fejlődésében.
„Nemcsak művészség a poézis, mint p. o. szobrászat, vagy festés vagy architektúra; – a poézis szükség, egy jajkiáltása az emberi nemnek, mely jobb után vágyódik – egy tán, mely akkordját még csak keresi, s disszonanccá válik, ha nem találja; a poézisnek van hazája, van százada, s csak ott érteni őt egészen.”
Politikusként az 1839. évi országgyűlésen tűnt fel, harcolt a feudális intézmények ellen, a jobbágyfelszabadításért és az ország demokratikus átalakulásáért. Az 1843-44-es országgyűlésen Batthyány Lajossal a centrista ellenzék vezetője, Reform (1846) című könyve a korszellem legjobb kifejezője. 1848-ban alig múlt 34 éves, amikor az első magyar felelős kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. Eötvös József zsenge ifjúságától kezdve élénken érdeklődött a művelődés, közelebbről a nevelés kérdései iránt. Széchenyivel és Deákkal a mérsékelt politika híve volt. A Batthyány-kormány szeptember 11-i lemondása és Lamberg gróf, királyi biztos szeptember 28-i meggyilkolása után – elrettenve a várható eseményektől – emigrált.
Münchenben a nemzetek és az emberiség fejlődési tényezőit kutatta, ennek eredménye lett híressé vált elméleti munkája, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra, mely 1851-54-ben magyarul és németül jelent meg.
1851-ben hazatérve ismét részt vett a közéletben, 1856-tól az Akadémia alelnöke, 1866-tól elnöke volt, közben bekapcsolódott a Kisfaludy Társaság újjászervezésébe. Ausztria egységéről és Magyarország különállásáról írt 1859-es tanulmányai a kiegyezés irányába mutattak. 1861-től kiadta a Politikai Hetilapot, Deák Ferenc híveként részt vett a kiegyezés előkészítésében.
„Elismert dolog napjainkban, hogy azon tényezők között, melyek minden népnek jólétére és ezáltal az államoknak hatalmára elhatározó befolyást gyakorolnak, egy-egy fontosabb nincs, mint a népnek értelmi míveltsége; és innen van, hogy jól rendezett állam nem létezik, mely a népoktatás célszerű elrendezésére figyelmet nem fordítana.” (Eötvös József: Kultúra és nevelés)
1867 után – egyedüliként a 48-as miniszterek közül – az Andrássy-kormány tagja lett, újra a vallás- és közoktatási tárca élén, ahol alapvető reformokat hajtott végre. Bevezette az általános tankötelezettséget, rendezte a felekezetek és az állam viszonyát, egyenjogúsította a zsidó vallást, a nemzetiségek helyzetét az oktatásban, és tervezte az iskolarendszer polgári átalakítását is. Támogatta az egyetemeket, tanárképző főiskolát állított fel, egyetemi szintre emelte a mérnökképzést. Utolsó éveiben közéleti teendői miatt keveset írt, nevelési regénye, a Nővérek az 1831-es koleralázadásnak állít emléket. Regénytöredékei, novellái mutatják, hogy még sok irodalmi terve volt. Fia, Eötvös Loránd a legnagyobb magyar fizikusként 1889-ben követte őt az Akadémia élén.
