Erdély – Meseszép tájak, égbenyúló hegyek, kristálytiszta vizek, zúgó fenyvesek hona. Elveszett remények, fájó emlékek, korhadó fakeresztek és kapufák, történelmi viharok vágta sebek szépséges hazája – Erdély…
Erdély ugyanakkor kiváló tollforgatóknak is otthont adó vidék. Az itt fakadó versek és novellák bőven teremnek, és oly tisztasággal ragyognak, akár a hópelyhek télen. Összeállításunk ezekből válogat és mutat be egy kötetnyit. Milyen az erdélyi karácsony?
„A csillogó Istenfa bűvös fénykörén kísértő árnyékok suhannak át.”
Ezt a hangulatot idézik meg többek között Tamási Áron, Nyirő József, Dsida Jenő, Szabolcska Mihály, Tabéry Géza, Áprily Lajos, Benedek Elek, Szász Károly vagy Wass Albert sorai.
Ünnep – fekete földek és fehér hó, sötétség és fény, hiábavalóság és remény, mélység és emelkedettség: karácsony…
BENEDEK ELEK: KARÁCSONYI ÉNEK
(részlet)
„Az ablak alatt e pillanatban megcsendül a kántáló gyerekek éneke. Csudálkozva néznek össze az öregek.
– Lám, lám, hozzánk is eljöttek.
Behallik az ének minden szava, ámbátor, ha nem hallanék is, az éneket jól ismerik. Ezt énekelte nagyapó is gyermekkorában. Ezt az ő apja is.
Örüljetek, örvendjetek,
E napon vígan legyetek,
Mindnyájan most vigadjunk,
Mert ma született Urunk.
Siessünk, ne késsünk,
Betlehemi istállóhoz
Induljunk.
Lőrincke, Ferencke,
Vigadjál,
Andriska, sípodon
Sípoljál!
Nagyapó halkan dünnyögi: Úgy, úgy, vigadjál, sípodon sípoljál. Az ablak felé fordul tekintete, mintha bíztatná a gyerekeket: tovább, tovább!
Isten fia a jászolban,
Szénán fekszik a szalmában,
Szűz szent anyja ringatja,
Szent József takargatja.
Pásztorok, vigadjunk,
Mert született Urunk,
Kit régen vártunk,
Gyurika örvendezz
És dudálj!
Jancsika, sípodon
Furulyálj!
Utána mondja nagyapó: Jancsika, sípodon furulyálj!”
TAMÁSI ÁRON: CSORDAPÁSZTOROK
(részlet)
„De az volt a legnagyobb gyönyörűsége, amikor rátapadtak a szemek; amikor ő mondhatta meg másoknak, hogy mi van ebben a világban elrejtve a látóvakok elől; amikor odavarázsolhatta az értelmet, ahol a holtak a kövekkel együtt megindulnak, és meggyúl a lélek ereje lobogó tűzzel, és világít annak az igazságnak, amit ő teremtett újra.
Most is így beszélt hosszú ideig. Kicsordult, mert a városi nagyiskolában fél esztendeig volt magábavetve, és csak képzeletekben élt, az egyedüliség kínjában és a rengeteg világ legközepén. Mert csak álomban jött el oda esténként a falu, a békességgel megáldott mezők, csak ilyenkor repültek feje felett a madarak és özönlött el ágya felett az istenleheletű havasok levegője. S most mindezeket otthon és élve találta meg, mint az édesanyját.
Kiömlött és zuhogott a különös beszéd belőle.
– Nagy ember leszel, fiam! – sóhajtott a gazda, mire a többiek is felrezzentek. S erre elszállott sebesen az aranymadár, és az asztal dús terítékével újra kiterült a szemeik elé.
– Az Isten ne haggyon el! – nézett a poharába Bódika, és kiitta egészen. Aztán megferedve önmagában, és az örömtől elbágyadva, megint hátradőlt a széken. A hallgatás csendjében a szemét végigszalasztotta a derült arcokon, és egy köhintéssel jelt adván, megzendítette a legszebb karácsonyi nótát:
– „Betlehemi pusztán örvendetes hír van…”
Alig rebbent el a végszó, megint felemelte poharát a gazda:
– Nagyot nőjön a Kicsijézus! – mondta.
– Ezt az egyet biztosra veszem – dőlt előre kitágult, lobogó szemekkel Márton Elek. – Bizonyosra veszem azért, mert én immár szakállason is láttam őt a tegnapelőtt.
– Tiszta elevenene? – vetette közbe a leány.
– Azt én nem állítottam – szabadkozott Elek –, mert amit mü láttunk apámmal, az a megjövendölt arcképe volt.
Valamelyik nagyot kacagott erre és legyintett:
– Olyant eleget láttam én is, s egyebet mondok: nálunk a falon is lóg egy.
– Arra mentek – torkolta le Elek –, csakhogy én olyan hejt láttam, hogy ha megmondom, kiguvad a szemed.
Mindenkinek megnyúlt a nyaka.
Márton Elek helyzetet vett.
„Hol az a harcsafűrész, Mirkó?” – kérdi apám a tegnapelőtt reggel. „Ahajt van – mondom –, hámétt?” „No, kondorítsd essze, mert menyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.”
Itt pattogni kezdett a szava.
– El is menyünk mü azonmódulag, s egy óra alatt ott is vagyunk az irgalmatlan nagy hóban. Megkerüljük a nagy fát, s azt mondja apám: no, ereszkedjünk neki! S ahajt szétpallja helyből a térde alatt a havat, s széjjel én is az enyim alatt. Avval neki a fűrészt a fának, s reszelni kezdjük. De húztuk valami kerekóráig, úgy, hogy a fa ágain lipinkáztak belé a hócsomók. No, de haladtunk is béazon a fűrésszel, s hát egyszer hajladozik a nagy fa, megindul lefelé, s megdendíti istenesen a földet. „Ezt levevők!” – dörgöli apám a homlokát. „Ezt le!” – pillantok én is a fa csonka tövire, de abbahejbe felakadt a szemem, mert akar van hitele, akar nincs, de a vágás helyén, már mint a bűtű fehér lapján az elszomorodott Jézus szakállas feje van kanyargós vonalakkal kijátszódva.
– Legén, ilyent se hallék! – képpedett el a gazda. (…)”
Erdélyi karácsony – Erdélyi magyar írók karácsonyi novellái, versei, szerk.: Hunyadi Csaba Zsolt, Kiadó: Lazi Kiadó, 2019
