Eugéne Delacroix a francia romantika nagy festőjeként történelmi témájú művei mellett jelentős portréfestő is volt, önarcképein kívül Paganini egészalakos képe és Chopin, George Sand portréi is említhetők.
Ferdinand-Victor-Eugéne Delacroix 155 éve, 1863. augusztus 13-án halt meg és 220 éve, 1798. április 26-án született Charenton-Saint-Maurice-ban, Seine megyében. Apja diplomata, majd Bordeaux prefektusa volt, anyja az Oeben-Riesener családból származott, amelynek tagjai közül a 16-18. században az udvar bútortervezői kerültek ki. Charles Delacroix fia születése előtt egy műtét során valószínűleg elvesztette nemzőképességét, a pletyka szerint igazi apja Talleyrand herceg volt. A család nem kommentálta a mendemondákat, de a két férfi halálig rossz viszonyban volt. A festő viszont erősen kötődött apjához.
A színházért és a zenéért rajongó ifjú Eugéne 1815-től tanult akadémikus festészetet, de a romantikus Théodore Géricault és Richard Parkes Bonington vásznai nyűgözték le. 1822-ben állított ki először a párizsi Szalonban, ekkor barátkozott össze Louis Adolphe Thiers-rel, a történéss el, aki később, minisztersége idején épületdekorációs feladatokkal látta el.
Klasszikus tanulmányokat folytatott, rajongott a színházért és a zenéért. 1815-től tanult festészetet Pierre-Narcisse Guérinnél, az akadémikus piktúra mesterénél, a Louvre-ben főleg Veronese és Rubens képeit másolta. 1822-ben állított ki először a párizsi Szalonban, ekkor barátkozott össze Louis Adolphe Thiers-rel, a történésszel, aki minisztersége idején épületdekorációs feladatokkal látta el. Delacroix-ra a romantika képviselői közül Théodore Géricault és Richard Parkes Bonington festők, valamint Frédéric Chopin és barátnője, George Sand hatottak. A romantika nagy ütközeteiben nem vett részt, ezeket Victor Hugo és Hector Berlioz vezényelték.
Első jelentős műve a Dante bárkája, amelyet Géricault: A Medúza tutaja című képe nyomán festett, de tragikus hangulata Michelangelo és Rubens festészetét idézi. E mű drámai festésmódja, az oldott formák, a fellazított kontúrok, a szenvedélyek feszültsége a romantikus iskola vezérévé tették alkotóját. Hatalmas vásznát, a Khioszi mészárlást kora eseményei ösztönözték: Khiosz szigetén a törökök húszezer görögöt gyilkoltak meg. A képen a megszállók hatalmi gőgje éppúgy kifejeződik, mint az áldozatok kétségbeesése. A kép 1824-es kiállítása a klasszicista David-iskola és a romantikusok összecsapását eredményezte. Delacroix görög tárgyú képei tisztelegtek Byron emléke előtt és hozzájárultak ahhoz, hogy a század gondolkodásában Hellász szabadsága szimbólummá váljon.
Sokat tanulmányozta az angolok, a Fielding testvérek és Bonington technikáját, 1824-ben Párizsban megcsodálta Constable tájképeit. 1825-ben Londonban megismerkedett Turnerrel, Constable-lel és Lawrence-szel. Rátalálva stílusára ontotta a történelmi festményeket: A nancy-i csata, A poitiers-i csata, Sardanapal halála, A liége-i püspök meggyilkolása. Byron műveiből és Goethe Faustjából is merített, a Faust és Shakespeare műveinek illusztrálásával népszerűsítette hazájában e költőket, több képet festett Hamletről és Oféliáról.
Az 1830-as forradalom hatására festette A szabadság vezeti a népet című híres képét, melyen azonban csak a főalak allegorikus, a barikádon valódi, élő alakok és halottak láthatóak. Delacroix később e kép forradalmi szemléletét és romantikáját is megtagadta. Meg akart szabadulni a színek és az alakok kavalkádjától, de ragaszkodott a drámai, irodalmias kifejezéshez, s a történelmi pontosság is fontos volt számára.
1832-ben Charles de Mornay, a marokkói követ kíséretében jutott el Észak-Afrikába, s az ottani természet, a lovak, az egzotikus világ vadsága egész későbbi pályáján hatott rá. Utca Meknesben, Algíri nők, Marokkói és lova című képei mutatják, hogy az arabokban – akiket az antik világ örököseinek tekintett – megtalálta a sokat keresett kiegyensúlyozottságot.
1833-ban kapott megbízást a Bourbon-palota királyi szalonjának faliképeire. A színek kifejezőerejét a velenceiek, továbbá Rubens és két olasz reneszánsz festő, Il Rosso és Francesco Primaticcio fontainebleau-i művei nyomán alkalmazta. Később a versailles-i történelmi múzeumban készítette el A tailebourg-i csata, illetve A keresztesek bevonulása Konstantinápolyba című freskóit. Az 1840-es években további frízdíszítéseket és mennyezetfreskókat készített a Bourbon-palotában. 1851-ben készült el a Louvre Apolló-galériájának mennyezetképeivel. 1849-től dolgozott a párizsi városháza (Hotel de Ville) freskóin – az 1871-es tűzben művei elpusztultak. A Saint-Sulpice-templomban Mihály arkangyalt, Jákob küzdelmét az angyallal, valamint Heliodoroszt ábrázoló faliképeket festett. Jelentős portréfestő is volt, önarcképein kívül Chopin, George Sand portréi, Paganini egészalakos képe említhetők.
A nagy, fárasztó munkák tönkretették egyészségét, rokonai és barátai elhaltak mellőle, utoljára Chopin 1849-ben. Ezután csak műveinek élt. Halálát 1863-ban a hivatalos körök alig vették tudomásul, ám később párizsi lakását nemzeti múzeummá alakították át. Delacroix erős képzelettel megáldott, kreatív, érzékeny művész volt. Műveinek modern kifinomultságát kevesen értették meg, köztük volt Charles Baudelaire, aki elemezte művészetét, s Fároszok című versében ezt írta: „Delacroix, rőt vértó, melyet zöld fenyves árnyal, / Kisérteties és gonosz angyal-tanya, / Hol bosszus ég alatt harsonák zaja szárnyal, / Mint Weber különös, elfojtott sóhaja”.
Az impresszionizmus merész újításait kezdeményezte Turnerrel együtt, de az expresszionizmus előfutárának is tartják. Monet, Renoir, Cézanne, Gauguin, van Gogh, Seurat, Matisse és Picasso is elismerte hatását és jelentőségét. Műveiben létrejött a kifejezés egysége, az alakok, a fény és a színek harmóniája. Fiatalon írt drámákat is, hatalmas naplója művészeti nézeteit, érzelmi világát, korának művészeti életét tükrözi. A budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi A Vihartól megvadult ló s a Marokkói és lova című vásznait.
