A hosszú őszi esőzések idején nélkülözhetetlen kellék az esernyő. Ám nem olyan régóta, mint hinnénk – derül ki az ernyő kultúrtörténetéből.
Az emberek többsége utálja az esőt, csak Heinrich Böll ír róla olyan szépen az Írországi naplóban, hogy szinte kedvünk támad nyomban bőrig ázni. Ha ezt nem is vállaljuk, azért a fantáziánkat megtornáztathatjuk. Míg a napernyők általános kedveltségnek örvendtek, az esernyőket nehezen fogadták el az emberek.
Képzeljük például magunkat egy iskolai osztályterembe, ahol éppen feleltet a tanár. Kérdése: mióta használunk esernyőt?
„Az ernyő több mint háromezer éves története az ókori Egyiptomban, Babilonban és Kínában kezdődik. Eredetileg – napernyőként – vallási vezetőket óvott a perzselő nap sugaraitól”, kockáztathatná meg bátortalanul az első felelő.
„Időszámításunk előtt 860-ból, a ninivei Nimrud palota alabástrom reliefjéről integet felénk az első napernyő. Ez szemmel láthatólag éppen úgy összecsukható volt használat után, mint mai, kései leszármazottja”, tehetné hozzá egy stréber, s még megtoldaná: „Periklész korában pedig rabszolgák tartották uruk feje fölé az esőtől védő ernyőt”.
Szinte látjuk, amint a tanár elégedetten bólint, s időben jócskát ugorva hozzáteszi: „Európában csak a XVI. században tűnik fel, de a verőfényes kelet és dél árnyékot nyújtó napernyője nyugaton az eső elleni egyszemélyes fedéllé szürkül. Az európai ős-esernyő halcsont bordázatára bőrhuzat feszült, s ez a több kilós, hordozható tető számos családot s nemzedéket kiszolgált. Aztán az 1800-as évek végén kissé formát váltott, könnyű fémszerkezet került rá” – folytathatná, s innen vegyük át tőle a szót.
Rontotta a bérkocsisok üzletét
A XVIII. század közepén Londonban bukkant fel Sir Jonas Hauway, az esernyő prófétája. Neki köszönheti a ködös és esős Albion, hogy az esernyő divatjának nyugati bázisává erősödött. Kezdetben nem sok sikere volt. A londoni kocsisok ugyanis féltették az esővízzel együtt bővebben csörgő bevételüket, ezért felbérelték az akkori „huligánokat”, hogy tüntessenek az „új” találmány ellen. Sir Jonas mindazonáltal 1750-től kezdve, harminc éven át sétált esernyő alatt London utcáin. Gúny és szitok volt a része, de tűrt, s vállalt minden szenvedést. S végül is győzött az esernyő.
A 19. században Mikszáth Kálmán így ír egy példányáról: „egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi időknek divatja szerint”, ám a följegyzésekből az derül ki, hogy mégis inkább a makulátlan mélykék umbrella lett a módi.
Közbevethetjük, hogy Mikszáth idejében, 1873-ban, valahol a selmecbányai és a besztercei hegyek között még nem használtak esernyőt a népek. Ezért is fényesült legendává a paraplé, Szent Péter esernyőjeként.
És az Újvilágban? A 19. századi amerikaiak már viseletük természetes, alkalmi kiegészítőjeként tarthatták számon. Másként Mark Twain nem írhatta volna oly szellemesen, hogy „A bankár olyan ember, aki kölcsönadja neked az esernyőt, amikor süt a nap, de visszakéri egy perccel azelőtt, hogy eleredne az eső.”
A mozi korába lépve ma is sokan emlékeznek a nagyszerű francia filmre, a Cherbourgi esernyőkre, – igaz, a szép történet és Michel Legrand fülbemászó zenéje előbb jut eszünkbe, mint a címszereplő tárgyak. Dalolt az ernyőről Gene Kelly, Frank Sinatra, Tina Turner is, s még sokan mások.
Ám nemcsak a megázás elleni védelemre szolgálhat egy ernyő. Sok minden elfér például a nyelében, a bankutalványtól a méregig. Harry Potter világsikerű történetében pedig Hagrid, a vadőr álcázza vele varázspálcáját, amelynek használatát megtiltották neki.
És még valami elmondható az ernyőről: a (mára feledésbe merült) talált tárgyak osztályán belőle volt a legtöbb.
