585 éve született François Villon, a legnagyobb középkori francia költő. Kalandos életéről keveset tudunk, azt is jobbára bírói ítéletekből és saját verseiből, ezekre rakódtak aztán a közszájon forgó legendák.
FRANCOIS VILLON: APRÓ KÉPEK BALLADÁJA
(részlet)
Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az uj tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet;
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
(részlet)
Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az uj tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet;
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdiszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Ajánlás
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Villon, aki nemegyszer állt az akasztófa árnyékában is, az élet örömeinek dicsőítője volt. A felbomló középkor formáiban is, káromkodva és panaszkodva is, a jogaiért harcoló és mindig újjászülető ember törhetetlen erejéről tanúskodnak versei. Ötszáznyolcvanöt éve, 1431. április 8-án született François Villon. Annyi bizonyos, hogy szegénységben élt, többször került összeütközésbe a törvénnyel, s 34 évesen hirtelen eltűnt, további sorsáról semmit sem tudunk. Alig több mint 3300 verssort hagyott maga után, mégis a francia irodalom egyik legkiválóbb költőjének tartják.
A középkor legnagyobb költője, az első modern francia lírikus, François Villon sohasem volt oly népszerű, mint századunkban. Kalandos élettörténetéről filmet készítettek, s modern regényeket és regényes versciklusokat is írtak. Megrendítő emberi sorsát azonban saját versei tárják fel legmélyebben, legigazibban. Verseiből ismerhetjük meg legjobban meghasonlásokkal és ellentmondásokkal teli életét. Megragadó közvetlensége, meleg őszintesége szívbe markol és ellenállhatatlan; ötszáz év távlatából felénk csengő szava ma is töretlenül eleven. Panasszal és iróniával átitatott versei kendőzetlenül festik a XV. század zűrzavaros életét, és mindennél erőteljesebben mutatják meg azt az elpusztíthatatlan életszeretetet, amely a legképtelenebb megpróbáltatások közt is betölti az emberi szívet.
Még eredeti nevét sem tudjuk pontosan: vélhetőleg François de Montcorbier-nek hívták, a Villon nevet gyámapja, a neveltetéséről gondoskodó apát után vette fel. A párizsi egyetem diákja volt, de saját bevallása szerint nem vette túl komolyan a tanulást.
Rengeteg csínytevésben és verekedésben vett részt és számtalanszor szembekerült a hatóságokkal, mégis sikerült diplomát szereznie 1452-ben. 1455-ben egy kocsmai verekedés során megölt egy papot, emiatt menekülnie kellett Párizsból. Barátai és nevelőapja közbenjárására felmentették a vádak alól, de nem sokkal később betörést hajtott végre a párizsi Navarre Kollégiumban, valószínűleg a Kagylósok (Coquille) bandájával. Újra menekülnie kellett, ekkor született a Hagyaték című verse.
A következő évei vándorlással teltek, ekkor írta Kis Testamentumát. Megfordult Charles d’Orléans, a költő herceg udvarában is, három verse a herceg kéziratos albumába is bekerült. Ezek között található a Villon éneke a Blois-ban hirdetett költői versenyre című költeménye, amely egy hat versből álló verssorozat harmadik darabja, a legendássá vált verssorral: „Szomjan halok a forrás vize mellett”.
Az udvarból egy költőtárssal keletkezett konfliktusa miatt kellett menekülnie, s valamiért ismét börtönbe került. Innen a XI. Lajos trónra lépése után meghirdetett amnesztia szabadította ki, s ő visszatért Párizsba. Ekkor született főműve, A Nagy Testamentum, a 173 nyolcsoros strófából (oktávából) álló költeményfüzérben életéről is számot adott. Párizsban újabb verekedésekbe keveredett, szerencséje cserbenhagyta, és mint visszaeső bűnöst a kínvallatás után halálra ítélték, akasztására várva írta híres négysorosát. Végül mégis kegyelmet kapott, de 10 évre kitiltották a városból. 1463. január 8-án elhagyta Párizst és nyoma veszett, további sorsáról semmit nem tudunk.
Villon a középkor utolsó nagy költője, balladáiban, kisebb verseiben és Testamentumaiban a feudalizmus alkonyát örökítette meg. Két Testamentuma tipikus középkori mű, felvonultatja barátait és haragosait, vall a korról, életről és halálról.
Jelentősek balladái is, tőle származik a „Hol van már a tavalyi hó” szállóige.
Magyarra sokan és sokszor fordították, a legismertebbek és legnépszerűbbek Faludy György fordításai. Pontosabban átköltései, mert a magyar poéta szabadon kezelte, sok helyen újraírta elődjét.
„Írtak róla verseket (a legszebbek egyikét Juhász Gyula „Ódon ballada” címmel), regényeket, a mi évszázadunkban filmeket is készítettek az életéről. Se szeri, se száma a róla szóló tanulmányoknak. No és saját művein kívül a hamisított Villon-művek olykor még népszerűbbek lettek. A német Bertolt Brecht és a magyar Faludy György Villon ihlette változatai valójában nem az ő művei, de ezek a jó költők a hamisítványokkal széles olvasóköröknek adtak és adnak egy Villon-hangulatot. És a szép költői hamisítás azóta, hogy a XVIII. században Macpherson a sohasem élt Osszián nevében őskelta hősénekeket hamisított, bocsánatos bűnnek és költői bravúrnak számít.
Annyi bizonyos, hogy abban a fontos kultúrtörténeti pillanatban, amikor múlttá vált a középkor és a diadalmas reneszánsszal elkezdődött az európai újkor, François Villon nemcsak a francia irodalom, hanem az egész európai irodalmi kultúra legfőbb és legnagyobb hatású költője volt. Élőbb és életteljesebb, mint bárki kortársai közül.”
