„Van-e olyan ember, aki csak a rosszat szereti?” – tette fel a kérdést Füst Milán, aki a Berzsenyi-hagyományt az Ezeregyéjszaka s a Biblia motívumaival megújító, tágasan, szabadon áradó verseivel hívta fel magára a figyelmet.
Regényeit és drámáit is hosszasan, aprólékos műgonddal tette figyelemre méltó értékekké. Drámáit és prózai főműveit ezért is bocsátotta némileg megkésve útjukra. Henrik királyról írt, sokáig könyvdrámának minősített műve később a színpadon is sikert aratott. Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró, esztéta 45 éve, 1967. július 26-án halt meg.
1888. július 17-én született Budapesten Füst Milán Kossuth, akinek helyét az irodalmi közéletben, akárcsak a Nyugat táborában, mindig bizonyos különállás jellemezte. 1904-ben tüdőbaja miatt Abbáziába került, itt kezdte írni 1944-ig vezetett naplóját. (Az anyag nagy része a II. világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek megjelentek.) kisgyermekkora óta árva, aki nehéz anyagi körülmények között, szívós kitartással szerzi tudósi színvonalú műveltségét, amelyben jelentékeny helyet foglal el az antik görög kultúra és a Biblia. Füst úgy érezte, hogy szülei: “A sértődöttség vontatott dallamát hagyták örökül rám: semmi mást!”
Füst Milán egész életére kiható első szerelme Jaulusz Erzsébethez kötődik. A lány Füst Milán gimnáziumi osztálytársának, Jaulusz Istvánnak volt a nővére. A fiú lényéből fakadóan vonzódott az érzékeny, művelt, tanulni vágyó, érdeklődő emberekhez, és Erzsiben mindezt fellelte. A lány imádta a művészeteket, az irodalmat, és különösképpen a zenét. Énekesnőnek készült. „Erzsi igazi kedély volt! Ha bejött a szobába sugárzása sugárzást indított el a lelkekben… vibrálni kezdtek.” Pedig Erzsi nem értette barátja írói törekvéseit, hidegen hagyta az ambíciója, a tehetsége. A féltékenységi jelenetekkel tarkított kapcsolatot szakítások, fenyegetőzés és bocsánatért esedezés jellemezte, majd a fiatal nő eljegyezését követően Füst 1921-ben végleg szakított vele, legalábbis ezt hitte. Naplójából kiderül, hogy szinte minden éjjel a lányról álmodott, vele feküdt és kelt. „Megint valami nagyon szerelmes boldogító ÁLOM E.ről. Megint annyira szeretem, hogy sírtam.”
Húszévesen lett a Nyugat munkatársa, közgazdasági és jogi tanulmányait négy évvel később fejezte be. Ez a két kulturális világ mindvégig erősen hat költészetére. Ifjúkorától fogva jó barátja Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes. Velük együtt ismeri meg a világirodalom modern törekvéseit. 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, majd bujkálni kényszerült. 1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, életét pedig az írásnak szentelte.
„Van-e olyan ember, aki csak a rosszat szereti? Lehet, hogy igen, s akkor én vagyok az. Valószínű is. Úgy látszik, a szenvedéseimbe voltam szerelmes – az, hogy visszautasítottak, volt az életem tartalma, a kínom és örömöm. Vagyis annyira hozzászoktam én már az életem mérgeihez…” (Füst Milán: Nevetők)
1923 júliusában vette feleségül Helfer Erzsébetet; de nem neki írta szenvedélyes sorait, rejtélyes múzsájától, Jaulusz Erzsébettől való függése, megmaradt élete végéig. Az együttélés során a költőben igazi szerelmi érzések éledtek a türelmes és odaadóan szerető Helfer Erzsébet iránt, de egy idő után e köteléket is bénítónak érezte művészi kiteljesedése és férfiúi szabadsága szempontjából. Felesége azonban “menekülési kísérleteit” is tolerálta, így életük ismerői végső soron jó házasságként értékelték frigyüket.
A magyar szabadvers egyik megteremtője
Versei formájukban nem emlékeztetnek senkire egész irodalmunkban. Néhány korábbi kísérletezés (Kazinczy, Petőfi, majd programszerűbben Czóbel Minka) után Füst Milán a magyar szabad vers megteremtője. 1913-ban megjelent Változtatnod nem lehet című verseskötetében szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal, soraiban a görög tragédiák kórusainak és az ótestamentum félig prózai zsoltárainak ütemei rejtőznek. 1914-ben készült el a Boldogtalanok című színműve, melyet kora legjobb magyar darabjának tartott.
Szellemi önarcképét rajzolta meg a Catullus című drámában, majd leghíresebb színművében, a IV. Henrik királyban (1931) is, amely shakespeare-i léptékű történelmi tablóban festi le a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását.
Költészete ódai hangvételű, mintha szakadatlan magasztosság állapotában alkotta volna a verseket az írója. Értő és borús élettapasztalat sejlik a versek mögött. Ezért hat a már fiatal Füst Milán is aggastyánnak. De stílusának, kifejezésmódjának roppant ereje miatt ezért hat az aggastyán Füst Milán is kortalannak.
Füst Milán: Áttetsző, tengerzöld
Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog.
[Füst Milán: Nyilas-hava]
Úgy van, ahogy Kosztolányi mondja: „Önkényes képek ütik meg a szemet, melyek távoli eszmetársítás eredményei, vagy összehoz olyan mozzanatokat, melyek térben és időben messze esnek, kizárják egymást.” De tegyük hozzá: valami rejtelmes kohézió mégis összetartja őket.
A „csendes” években
Első kisregényei a XIX. századi lélektani próza eszközeit alkalmazzák, s már felsejlik bennük Füst alapvető létélménye, magányossága és hontalansága. Legismertebb, kiemelkedő szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett feltűnést, de másfél évtized múlva, az 1958-as francia kiadás után világsiker lett. Füst szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet, az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.
A háború után előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg. Maga a szerző írta, hogy könyve „példátlanul áll nemcsak a magyar esztétikai és irodalmi tudományunkban, hanem a külföldiekben is, mert nemcsak a művészetek világának egész bölcseletét tartalmazza, hanem olyan lélektani eredményei is vannak, amelyek mindeddig ismeretlenek voltak, különösen az indulatmenetek és ritmika dolgában, de egyebekben is.” Ebben az évben kapott Kossuth-díjat is.
Íróként 1950-től el kellett hallgatnia, de a budapesti bölcsészkaron taníthatott, nagyszerű tanulmányt írt Shakespeare-ről és lefordította a Lear királyt. Késői kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd napvilágot láttak emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette. Utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé (1961) a művészsors összefoglalását adja. Utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak 1986-ban, megírása után 20 évvel adták ki először. 1967. július 26-án halt meg Budapesten.
„Mert végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.” (Füst Milán: A feleségem története)
Miért egyedülálló Füst Milán esztétikája? Mert egyedülálló művész bölcselete, amely minden mondatában, minden tételében, minden példájában e magányos alkotó máig felfejthetetlen művészetét tükrözi, s ily módon Füst Milán negyvenéves írói, s tegyük hozzá: tanári pályájának sűrítése és összegzése.
Füst Milán mélyen szkeptikus, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének, alapvető létélménye a magányosság és a hontalanság volt. A hiábavalóság tudatában is az erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg alkotásaiban. Verseivel talányos szimbólumok révén egy mitikus világot teremtett, lírája jelentősen hatott a következő költőnemzedékre. Drámahősei lelkük fantomjaival küzdenek, érzelmi és erkölcsi igényeik összeegyeztethetetlensége semmisíti meg őket.
Felhasznált irodalom:
Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve
Füst Milán: Napló
MTI Sajtóanyag
