„Mi egyéb az élet, mint egy csomó kínálkozó, izgalmas bolondság? Ne szalasszunk el egyetlenegyet se!” A 70 éve, 1950. november 2-án elhunyt George Bernard Shaw Nobel-díjas ír író, drámaírót ma is sokat idézik; Shakespeare után az ő műveit játsszák leggyakrabban az angol nyelvű színházakban.
„A legszellemesebb csúfolódó, a gyönyörködtetően okos ember, akinek természetes életformája a vita, az ötlet, az élc, aki mindenre úgy rá tud világítani, hogy a ruha is leválik róla, aki nem fél semmitől, és nem tisztel semmit csak azért, mert tisztelni szokták, aki nem ismer frázist, csökönyös hagyományt, lusta megszokást. Példátlanul aktív szellem értelmi feszültségének nincs egy intermittáló pillanata” – írta G.B. Shawról immár klasszikus rangú kritikusunk, Schöpflin Aladár.
„Ne próbálj örökké élni. Nem fog sikerülni.”
George Bernard Shaw (írói nevén G. B. Shaw) Dublinban született 1856. július 26-án, elszegényedett ír protestáns családban. Iszákos és kártyás apja elől előbb Shaw anyja és egyik nővére menekült Londonba, majd 1876-ban az író is követte őket. Iskolába alig járt, zenetanár anyja hatására mégis jelentős zenei, irodalmi és képzőművészeti műveltségre tett szert. Napjait a British Museum könyvtárában töltötte, olvasott, később rendre sikertelen regényeket írt. Élénken érdeklődött a társadalmi problémák iránt, rendszeres résztvevője volt egyes szocialista, értelmiségi társaságok vitaestjeinek, 1884-ben egyik alapítója volt a Fabianus Társaságnak, amelynek egyik leghatásosabb pamfletírója lett.
„Intellektuális és erkölcsi szempontból hazugokra és kontárokra fel lehet osztani az embereket; de aki azt következteti, hogy a kontár mindig kontárkodik és a hazug mindig hazudik, az politikailag ártalmas.” (George Bernard Shaw: Politikai ábécé)
Az angol olvasók kritikusként ismerték meg, ragyogóan szellemes zenekritikáit a Star és a World című lapok közölték. 1895-től színikritikákat is írt, amelyekben élénken támadta a viktoriánus színház mesterkéltségét és álszentségét, s egy új szellemű színházért kardoskodott. Példaképe, inspirálója Ibsen volt, akiről tanulmányt is írt.
Első darabja, a Sartorius úr házai is Ibsen szellemében fogant, s a konzervatív kritika dühödten támadta érte. Következő műve, a Warrenné mestersége sem járt különbül, a cenzúra kilenc évig színpadra sem engedte. Nem csoda, ha a szerző korai, maróan ironikus, az arisztokráciát és a polgárokat sem kímélő darabjait „kellemetleneknek” nevezte, s engesztelésül írt néhány „barátságos” színművet is (A kapitány, Candida, Nem lehessen tudni, A sors embere).
„HIGGINS
Nézze: többé-kevésbé mindenki vadember. Mi azt hisszük, hogy civilizáltak, kulturáltak vagyunk – hogy értünk az irodalomhoz, a festészethez, tudományokhoz, filozófiához satöbbi. De hány akad közöttünk, akinek valójában csak fogalma is van róla, hogy egyáltalán mit jelentenek ezek a szavak? (Clarához) Mit tud maga az irodalomról? (Eynsfordnéhoz) Mit tud maga a tudományról? (Freddyre mutatva) Mit tud ő a tudományról, művészetről vagy bármiről a világon? S azt hiszik, van nekem csak halvány fogalmam is a filozófiáról?
HIGGINSNÉ
(szemrehányóan) Vagy a jó modorról!” (George Bernard Shaw: Pygmalion)
A megfeszített munka miatt súlyosan megbetegedett, lábadozása idején vette nőül vagyonos családból származó ápolónőjét, s ezután megengedhette magának, hogy csak az írásnak éljen. A századforduló és az első világháború közötti időszak volt legtermékenyebb korszaka, ekkor születtek fő művei: az Ember és felsőbbrendű ember, Az orvos dilemmája, a Barbara őrnagy, a Pygmalion (amelyből nagy sikerű musical és film is készült). A 20. század első éveire már világhírű volt, a színházak örömmel mutatták be kasszasikert jelentő darabjait. 1923-ban írta meg egyik legkiválóbb művét, a 20. század egyik legszebb drámáját, a Szent Johannát.
„A harag rossz tanácsadó: vessék ki a szívükből a haragot. A szánalom néha még rosszabb: vessék ki a szívükből a szánalmat is. De nem zárják ki a könyörületességet. Csupán azt ne feledjék, hogy az igazság az első.” (George Bernard Shaw: Szent Johanna)
A díjakat, kitüntetéseket következetesen elutasító szerző 1925-ben megkapta a Nobel-díjat, amelyet azzal a feltétellel vett át, hogy a vele járó pénzösszeget az Angol-Svéd Irodalmi Alap rendelkezésére bocsátják.
A politikai élet eseményei érdekelték, még a harmincas években járt a Szovjetunióban, s figyelemmel kísérte a fasiszta államok szerveződését is, véleményét politikai szatírában fogalmazva meg.
Kései művei ugyan kevéssé jelentősek, népszerűsége azonban töretlen maradt, szerte a világon jól ismerték jellegzetes, szakállas, szikár figuráját, sziporkázó bonmot-jait, szellemes, gunyoros aforizmáit. Vegetáriánus életmódjának tulajdonította, hogy élete végéig szellemileg és fizikailag is friss maradt. Felesége halála után vidéki birtokára vonult vissza, itt is halt meg 94 évesen egy biciklibaleset következtében.
