„Az ember ráér a jövőjére gondolni, mikor már nincs jövője.” Írország egyik legismertebb irodalmi ikonja, a Nobel-díjas drámaíró, George Bernard Shaw 165 éve, 1856. július 26-án született.
„A legszellemesebb csúfolódó, a gyönyörködtetõen okos ember, akinek természetes életformája a vita, az ötlet, az élc, aki mindenre úgy rá tud világítani, hogy a ruha is leválik róla, aki nem fél semmitől, és nem tisztel semmit csak azért, mert tisztelni szokták, aki nem ismer frázist, csökönyös hagyományt, lusta megszokást. Példátlanul aktív szellem értelmi feszültségének nincs egy intermittáló pillanata” – írta G.B. Shawról klasszikus rangú kritikusunk, Schöpflin Aladár.
Bár lényegében szégyenlős, visszahúzódó életet élő volt, létrehozta a nagybetűs GBS-t, aki egyszerre volt showman, szatirista, véleménytformáló vitatkozó, kritikus, szakértő, megmondóember intellektuális bohóc és dramaturg. Erős támadást hajtott végre a londoni színház ellen, és szoros kapcsolatban állt a brit színház szellemi újjáéledésével.
„PRAED
Meghűl bennem a vér. Hát nem vágyik arra, hogy egy kis romantika, egy kis szépség legyen az életében?
VIVIE
Nyugodt lehet, hogy egyikre se vágyom.
PRAED
De ezt nem gondolhatja komolyan.
VIVIE
De igen. Szeretek dolgozni, és szeretem ha megfizetnek érte. Ha belefáradtam a munkába, akkor egy kényelmes karosszékre vágyom, egy szivarra, egy pohár whiskyre és egy jó detektívregényre.” (George Bernard Shaw: Warrenné mestersége)
Elszegényedett ír protestáns családba született 1856. július. 26-án, Dublinban. Iszákos, semmittevő, kártyás apja hamar elherdálta a maradék vagyont is, így a háromgyermekes családot a zenetanárnő édesanya tartotta el. Az ifjú Shaw-t apja tizenhat évesen kivette az iskolából, és dolgozni küldte egy ingatlanügynökséghez, ahol pénzbeszedés volt a feladata. Közben anyjától megtanult zongorázni, szabad idejében pedig a közkönyvtárakat és galériákat látogatta, így azután alapos zenei, képzőművészeti és irodalmi műveltségre tett szert.
Anyja – zenetanára kedvéért – 1872-ben elhagyta a családot és egyik leányával Londonba kötözött. Shaw kilátástalan körülmények között kettesben maradt apjával, aki édeskeveset törődött vele, viszont a pénzét rendre elszedte. Négy év alatt gyűjtötte össze a hajójegy árát, amivel 1876-ban Angliába utazott, apját soha többé nem látta. Londonban anyjánál lakott, aki ebben az időben keresett zenetanárnő volt, tulajdonképpen még tíz évig ő tartotta el a fiát. Shaw tanult, délutánjait a British Museum könyvtárának olvasótermében töltötte, esténként előadásokon, értelmiségi vitákon vett részt – egyetemre sohasem járt.
Shaw élénken érdeklődött a társadalmi problémák iránt, rendszeresen vendége volt a századvég utolsó évtizedeiben alakuló szocialista társaságok vitaüléseinek. 1884-ben alapító tagja volt a Fabianus Társaságnak, ahol hamarosan kitűnt hatásos szónoklataival, sziporkázóan szellemes riposztjaival. Komolyan készült az írói pályára is, de mint regényírót a tökéletes sikertelenség övezte. Első éretlen próbálkozását, az Éretlenek (1879) című művét minden egyes londoni kiadó visszautasította, következő négy kötetére is ugyanez a sors várt.
Az angol olvasóközönség először mint kritikust ismerte meg: 1885-1895-ig volt a Pall Mall Gazette majd a Star munkatársa, a World zenekritikusa, illetve színikritikákat írt a Saturday Review számára. A lap hasábjain valóságos hadjáratot indított az álszent viktoriánus színjátszás ellen, újabb, elevenebb színházért hadakozva.
„LIZA
Azannya! Hát e’ mi? Itt szokják mosni a ruhát? Micsoda muris nagy vájdling!
PEARCE-NÉ
Ez nem vájdling, ebben mosdani szoktunk, lányom. Ebben fogom én magát mindjárt tisztára mosni.
LIZA
Csak nem képzeli, hogy belemászok, csupa víz lennék. Azt má nem! Bele is halnék! Vót arra mifelénk egy spiné, az minden szombaton ezt csináta, de el is patkót rövidúton.
PEARCE-NÉ
Higgins tanár úrnak külön fürdőszobája van odalent, és minden reggel hideg fürdőt vesz.
LIZA
Vasbul van az a pacák!” (George Bernard Shaw: Pygmalion)
Ebben a szellemben írta első darabjait is: Sartorius úr házai (1892), Warrenné mestersége (1893). Ez utóbbit kilenc évig nem engedte színpadra a cenzúra. A polgári rendet merészen leleplező, korai műveit ő maga „kellemetleneknek” nevezte, amelyeket „barátságos” darabok követtek, mintegy kiengesztelve azokat, akiket vitriolos színdarabjaival felháborított. (Candida 1897, Sosem lehet tudni 1899). Számára szószék volt a színpad, minden formai és stilisztikai eszközt annak rendelt alá, hogy egy meghatározott társadalmi, filozófiai eszmét kifejezzen.
1898-ban feleségül vette Charlotte Payne-Townsendet, egy vagyonos ír család leszármazottját, s ezután megengedhette magának, hogy csak az írásnak éljen. A századforduló és az első világháború közötti időszak Shaw legtermékenyebb korszaka volt. Ebben az időben születtek fő művei: Ember és felsőbbrendű ember, Az orvos dilemmája, Barbara őrnagy, Pygmalion. Világhírű lett: minden színház megtiszteltetésnek vette, ha bemutathatta valamelyik darabját, ami ráadásul biztos kasszasikert is jelentett. Hatvanhét évesen, 1923-ban írta meg a shaw-i életmű legmegragadóbb alkotását, a 20. század egyik legszebb drámáját, a Szent Johannát. Elkészülte után még több mint negyedszázadot élt, írói termékenysége ezalatt felvette a versenyt nem egy író egész életművével.
Regényírói próbálkozásai ugyan sikertelenek voltak, viszont kiváló és szellemes levélírónak bizonyult. Ellen Terry színésznővel folytatott levélváltása, – amelyet később ő maga adott ki – igen nagy siker volt, olvasásakor Shaw bölcs felesége is jól mulatott.
Az elismert és sikeres drámaíró a díjakat és kitüntetéseket sorra visszautasította, a lordi címet csakúgy, mint a Becsületrendet. Az 1925. évi Nobel-díjat 1926-ban kapta meg „irodalmi munkásságáért, amelyet idealizmus és humanizmus jellemez, valamint sajátos költői szépséggel párosuló erőteljes szatírájáért”. Ezt a kitüntetést is vonakodva vette át, kikötve, hogy a vele járó pénzösszeg az Angol-Svéd Irodalmi Alap rendelkezésére álljon.
„Ne higgyétek, hogy meg tudtok ijeszteni azzal, ha azt mondjátok nekem, hogy egyedül vagyok. Franciaország is egyedül van, és Isten is egyedül van; és mi az én magányom a hazám meg az Istenem elhagyatottságához képest? Most már tudom, hogy Isten elhagyatottsága az ő ereje: hová lenne ő, ha a ti irigykedő, kicsinyes tanácsaitokra hallgatna? Hát az én elhagyatottságom is az én erőm lesz ezentúl; jobb egyedül lenni Istennel; az ő barátságában sohasem fogok csalódni, sem az ő tanácsaiban, sem az ő szeretetében. Bízni fogok az ő erejében vakon, vakon, bízni fogok benne mindhalálig.” (George Bernard Shaw: Szent Johanna)
Népszerűsége hosszú élete végéig megingathatatlan maradt.
A világon mindenütt jól ismerték jellegzetes sovány, szakállas figuráját csakúgy, mint színdarabjait, bonmot-it, pengeéles gúnyolódásait. Kilencvenéves korában mondta: „Restellem, hogy még mindig élek, amikor minden tisztességes korombeli ember öngyilkos lesz”.
Bár kezdetben úgy gondolták, hogy Shaw azért lett vegetáriánus, mert a fiatalkorában Londonban megélt és elszenvedett szegénység befolyásolta és mert szeretett spórolni, azonban döntését sokkal inkább az etikusság vezette, nem pedig kiadások csökkentése. Testben és lélekben haláláig friss maradt, szilárd meggyőződése szerint ez csakis vegetáriánus életmódjának volt köszönhető.
Komoly betegsége csakugyan nem volt, halálát is egy biciklibaleset okozta 1950. november 2-án, Ayot St.Lawrence-i vidéki birtokán, ahová felesége halála után költözött.
Magyarországon a század elején mutatták be először a színdarabjait, azóta is a legnépszerűbb színpadi szerzők egyike. Népszerűsítésében nagy szerepe volt Hevesi Sándor színigazgató-rendezőnek, aki azon kívül hogy darabjait magyarra fordította, levelezett is az íróval.
