„A jövő legjobb prófétája a múlt.” 200 éve, 1824. április 19-én halt meg Lord George Gordon Byron, az európai romantikus költészet legkiemelkedőbb, ünnepelt és szidalmazott egyénisége. Az alig 36 évet élt Byron hatása felmérhetetlen volt a következő nemzedékekre.
A leginkább szerelmi életéről és a kiváló angolnyelv-használatáról ismert Lord Byront az egyik legnagyobb brit költőként tartják számon. A 19. század elején Angliában Lord Byron a romantikus mozgalom egyik vezető alakja volt. Szexuális életének hírhedtségét csak írásainak szépsége és ragyogása múlja felül. Miután szokatlan életmódot folytatott, és hatalmas mennyiségű, érzelmileg felkavaró irodalmi alkotást készített, hősi romantikus kalandjai után Byron fiatalon halt meg Görögországban.
„Aki írásával a szívekig akar hatni, annak sokat próbált szíve legyen – bár talán jobb, ha túl van már a megpróbáltatásokon. Míg a szenvedélyek uralkodnak rajta, érzi, de le nem írhatja őket – ahogy csata közben sem fordíthat hátat, hogy felebarátjának beszámoljon az eseményről.” (George Byron: Napló)
George Gordon Noel Byron (a nevéhez később a „Noel”-t adta) 1788. január 22-én Londonban született, arisztokrata család sarjaként. A hatodik Byron báró volt egy gyorsan halványuló arisztokrata családban. Botrányos életű apja korán elhagyta őt és melankóliára hajlamos édesanyját, akivel nagy nyomorban éltek, szegénysége és sántasága gyakran volt iskolatársai céltáblája.
„Sohase lesz belőlem valami, vagy inkább mindig is semmi leszek. Legfeljebb abban reménykedhetem, hogy valaki azt mondja majd: „Lehetett volna, ha akarta volna.” (George Byron: Napló)
GEORGE GORDON BYRON: CHILDE HAROLD ZARÁNDOKÚTJA
LXXXXIX
Nem alszik bár, de ég, föld hallgatag,
Szellő se rebben. Bennem ihletett
Gondolatok bimbóznak s hajtanak,
Míg hallgat ég s föld. Csillagtengerek
Születnek bennem is, és tó, hegyek,
És nem hiányzik még egy falevél
Sem e képzetből: lényem része lett
Köröttem e világ, az ég, az éj,
S ki mindezt alkotta, Ő is most bennem él.
Tünékeny darabok címmel 1806-ban megjelentette első kötetét, amelyet barátai tanácsára cinikus és erotikus volta miatt átdolgozott, és A tétlenség órái címmel adott ki újra. 21. életévét betöltötte Byron a Lordok Házában foglalt helyet. Egy évvel később John Hobhouse-szal nagy európai körútra indult. Bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot és Törökországot, s hagyományt teremtve átúszta a Hellészpontoszt. Az utazások alatt írta meg a Childe Harold című művét, amely 1812-es publikálása után meghozta számára a világhírt.
„Ha bolond vagyok, legalább a kételkedő fajtából; és senkitől sem irigylem önelégült bölcsességének bizonyosságát.
Mindenki hajlamos hinni abban, amire szomjasan vágyódik, lutrijegytől az útlevélig, mely a Paradicsomba szól – ahová, a leírások alapján, nem találom olyan csábosnak az utat.” (George Byron: Napló)
Byron édesanyja halála mély gyászba taszította, 1811 júliusában visszatért Londonba, és a lordok házában két híres beszédet mondott: a luddita géprombolók és az ír nép védelmében. A londoni társadalom tetszése kirángatta a válságból, csakúgy, mint egy sor szerelmi kapcsolat, először a szenvedélyes és különc Lady Caroline Lambbal, aki Byront „őrültnek, rossznak és veszélyesnek” jellemezte, majd Lady Oxforddal, aki Byront radikalizmusra biztatta.
„Jöjjön, aminek jönnie kell, de én soha és semmi mód a tömegnek hízelegni nem fogok; nem tudhatom, hogyan alakultak a körülmények, s hallgat-e most rám a közvélemény, de azt tudom, hogy én még sohasem hallgattam a közvéleményre, és soha nem is fogok.” (Levél John Murraynek, Genova, 1822. december 25.)
A borzasztóan hiú Byron folyamatosan súlyproblémával küszködött, rettegett az elhízástól, ezért szigorúan fogyókúrázott. 1816-ban Byron a Genfi-tó parjánál álló, hírhedt Diodati villában vendégeskedett. Ott tartózkodása alatt mindössze egy vékony szelet kenyeret és egy bögre teát fogyasztott reggelire. Zöldségből álló könnyű ebédjét sörrel ízesített egy-két üveg szódavízzel kísérte, esténként pedig egy bögre zöld teát engedélyezett magának, szigorúan tej és cukor nélkül.
GEORGE GORDON BYRON: STRÓFÁK ZENÉRE
Mi a boldogság? A remény?
Szivünk inkább a múltba tér:
Az emlék boldogsága fény,
Hajnalt előz, alkonyt tulél.
Min emléked ma rejtve ring,
Szived mohó reménye volt;
S reményed illó kincse mind
Szelíd emlékezésbe folyt.
Jaj! mindez csak játszik velünk:
Előre rászed holnapunk,
Múlt álmunk már nem lehetünk
S rossz rágondolni, mik vagyunk.
(fordító: Rónay György)
Tízévesen örökölte meg csak a lordi címet és a családi vagyont, de ezután sem sokat tanult, inkább mulatni járt, de rengeteget olvasott. Magiszteri diplomát szerzett a cambridge-i Trinity College-ben, torz lába ellenére lovagolt és úszott. Féktelen és vad természete, kétes szerelmi ügyei miatt többször is botrányba keveredett, több törvénytelen gyereket nemzett, bár biszexualitása az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált.
1815-ben megnősült, de hűtlensége miatt neje elvált tőle, és féltestvérével való vérfertőző viszonya miatt feljelentette. Bár a vád nem bizonyult igaznak, Byron kitaszítottá vált a szalonokban.
1814 szeptemberében Byron meg akart szabadulni a szerelmi kapcsolatai elől, melyek már túl nagy nyomást gyakoroltak rá, megkérte a művelt és intellektuális Anne Isabella Milbanke kezét (más néven Annabella Milbanke). 1815 januárjában házasodtak össze, és ez év decemberében megszületett lányuk, Augusta Ada, ismertebb nevén Ada Lovelace, aki zseniális matematikus lett. Januárra azonban a szerencsétlen kapcsolat felbomlott, a költő hűtlensége, tivornyázó életvitele és a megnövekedett adósságok miatt a neje elvált tőle elhagyta Byront az ivás, a megnövekedett adósságok és a féltestvérével való kapcsolatáról és biszexualitásáról szóló pletykák közepette. Soha többé nem látta feleségét vagy lányát.
„Az élet legfőbb célja az érzés – érezni, hogy élünk, még ha fájdalomban is. Ez a „sóvárgó űr” hajt mindannyiunkat a vad után, ez sarkall viadalokra, ez indít útnak újra és újra, ez vezet féktelen, de mélységesen átérzett élmények hajszolására, melyeknek fő varázsereje a velük járó nyugtalanságban rejlik.” (Levél Annabella Milbanke-nek, 1813. szeptember 6.)
GEORGE GORDON BYRON: KAIN
Luczifer:
Csak az vagyok,
A minek látsz; s azt kérdezem, akarsz-e
Örökkön élni?
Kain:
Ha nem is akarnék,
Azt mondtad, halhatatlanná leszek.
Nem rég tudtam meg ezt; de hogyha így van,
Taníts meg engem arra, hogy előre
Érezzem halhatatlanságomat,
Boldog legyek bár vagy boldogtalan.
Luczifer:
Érezted már előbb, mint ismerél.
(Fordító: Mikes Lajos)
„Naponta fogyok; mióta módszeremet alkalmazom, 23 fontot adtam le. Az elején 14 stone 6 font voltam, múlt kedden már csak 12 stone 11 font. No mit szólsz, Ned? Nem irigyelsz? 12 stone-ig folytatom, aztán megállok, hacsak nem leszek még akkor is kövér…” (Levél Edward Noel Longnak, 1807. április 16.)
A Genfi-tó partjánál megismerkedett Shelley-vel is, ekkor született a Manfred, és A Chilloni fogoly című költeménye.
„Önök valamennyien tévednek Shelley tekintetében. Nem tudják, milyen szelíd, milyen türelmes, milyen jólelkű volt társaságban; és minden szalonok legtökéletesebb úriembere, ha és ahol úgy tartotta kedve.” (Levél John Murraynek, Genova, 1822. december 25.)
1819-ben kezdte el írni nagy szatirikus verses regényét, a befejezetlenül maradt Don Juant. Svájcból a napfényes Itáliába költözött, itt fejezte be a Haroldot. Velencében ismerkedett meg utolsó nagy szerelmével, majd Pisában telepedett le. Részt vett az olasz forradalmárok szervezkedésében, 1823-ban csatlakozott a görög szabadságharcosokhoz, vagyona maradékát is nekik adta.
„A korok múlása megváltoztat mindent: az időt – a nyelvet – a földet – a tenger partjait – az ég csillagait, mindent az ember „fölött, alatt és körül”, csak magát az embert nem, aki sose volt és sose lesz más, mint boldogtalan semmirekellő. Az életutak végtelen sokfélesége mind a halálba torkoll, és a végtelen sok kívánság csakis csalódáshoz vezet.” (George Byron: Napló)
1824-ben Nyugat-Görögországban szállt partra, s halála előtt három hónappal megírta saját sírversét. 1824. április 19-én halt meg, mocsárlázban, testét végakarata ellenére bebalzsamozták és Angliába vitték, belső szerveit egy kőurnában a missolonghi Szent Szpiridion templomban helyezték el.
Byron művészete nemcsak stílus, de életérzés és magatartás is volt, merített belőle Goethe, Puskin, Victor Hugo, Baudelaire, Schopenhauer és Nietsche, a magyar írók közül főleg Petőfire, Jókaira, Madáchra, Adyra, Szabó Dezsőre és Juhász Ferencre hatott. Verseit – többek között – Liszt és Verdi zenésítette meg. Szerb Antal így ír róla:
„Byront Egon Friedell, a nagyon szellemes osztrák színész és kultúrhistorikus, a kor címszereplőjének nevezi. Alakja messze kimagaslik az irodalom kereteiből, műve csak rész az egészben; szerep és mű egysége, a byroni jelenség él és hat tovább az emberiség belső történelmében.
Byron olyan életet élt, hogy mellette a kor és korunk írói valamennyien sápadt szobaembereknek vagy kicsiny sürgőforgóknak látszanak. Az élet ormain járt; előkelő, gazdag, szép és csodálatosan okos volt, minden lépését felháborodás és világraszóló mániákus rajongás kísérte, hölgyek elájultak, amikor belépett egy terembe, maga a pápa foglalkozott szerelmi bonyodalmaival, palotát tartott, hadjáratot vezetett, és amikor meghalt, Goethe a Faust-ba beillesztett gyászénekkel siratta el.”
