„Nagyon megszerettem ezeket a skorpiókat. Úgy találtam, hogy kellemes, szerény jószágok, és általában véve megnyerő szokásaik vannak.” Gerald Durrell örökbecsű regénye több, mint szórakoztató.
Mit lehet tenni, ha Angliában mindig esik az eső, köd van, mindenki náthás, és Margo pattanásai nemhogy elmúlnának, hanem egyre sokasodnak?… A megoldás: át kell költözni melegebb ég alá, pontosabban a görög szigetvilág paradicsomi fészkébe: Korfura.
A nem is kissé excentrikus Durrell család tagjai – a gondterhelt konyhaművész mama, és gyermekei: a kiterjedt baráti körrel rendelkező és rosszkedvű író, Larry, a fegyvergyűjtő és -szakértő Leslie, a szerelmes hajlandóságú Margo, végül pedig – de nem utoljára! – minden rendű és rangú élőlény szenvedélyes barátja: Gerry – mind megtalálják a hajlamaiknak legjobban megfelelő éghajlatot és elfoglaltságot ezen a gyönyörű szigeten, ahol csodával határos módon mindig sikerül emberi és nem emberi állatseregletüket újabb, egyre érdekesebb pédányokkal gyarapítani…
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
(Részlet a könyvből)
Nagyon megszerettem ezeket a skorpiókat. Úgy találtam, hogy kellemes, szerény jószágok, és általában véve megnyerő szokásaik vannak. Ha az ember nem követett el butaságot vagy ügyetlenséget (például nem nyúlt hozzájuk), a skorpiók tisztelettudóan viselkedtek, s egyetlen vágyuk volt odébb állni és minél hamarabb eltűnni. Bizonyára nagyon terhükre lehettem, mert állandóan újabb vakolatdarabkákat feszegettem le, hogy megfigyelhessem, vagy elfogtam, és lekvárosüvegekben sétáltattam őket, és lábaik mozgását szemléltem. Hirtelen és váratlanul támadtam a falra, és így sokat tudtam meg a skorpiókról. Felfedeztem, hogy kék dongót esznek (bár örök rejtély maradt, hogyan tudták megfogni), továbbá szöcskét, lepkét és fátyolkát. Sokszor rajtakaptam őket, amint egymást falták fel, ami igen rossz fényt vetett az egyébként oly erényes teremtésekre.
Éjjelente zseblámpával kuporogtam a fal tövében, és így volt alkalmam néhány röpke pillantást vetni a skorpiók csodálatra méltó szerelmi táncára. Láttam őket állni összekulcsolt karmokkal, testüket égnek emelve, farkukat szerelmesen összefonva, láttam, amint lassan keringőznek a mohapárnák között, lábukat összefonva. De csak rövid pillanatokig láttam efféle mutatványt, mert amint meggyújtottam a zseblámpát, a táncospár megállt, várt egy kicsit, majd megállapítva, hogy nem oltom el a fényt, megfordult, és elszántan távozott, karmot karomba öltve, egymás oldalán… Határozottan rátarti bestiák voltak. Ha fogságban tarthattam volna egy csoportot, valószínűleg megfigyelhettem volna az udvarlás teljes menetét, de a család kitiltotta a skorpiókat a házból, hiába érveltem érdekükben.
Egy napon egy kövér nőstény skorpiót találtam, mely első látásra mintha világos, őzbarna szőrmebundát viselt volna.
Közelebbi vizsgálatra kiderült, hogy a furcsa öltözék nem más, mint egy csomó csecsemő, mely a mama hátába kapaszkodik. El voltam ragadtatva a családtól, és elhatároztam, hogy becsempészem őket a házba a hálószobámba, hogy egy darabig figyelhessem növekedésüket. Végtelenül óvatosan betereltem az anyát és családját egy gyufaskatulyába, és siettem a villába. Szerencsétlenségemre éppen akkor tálalták az ebédet, mikor beléptem az ajtón. Dobozomat gondosan úgy helyeztem el a kandalló párkányán, hogy a skorpiók elég levegőt kapjanak, azután mentem az ebédlőbe, és asztalhoz ültem a családdal. Elüldögéltem az ebédnél, titokban etettem Rogert az asztal alatt, és hallgattam a családi vitákat; tökéletesen megfeledkeztem új zsákmányomról. Végül Larry, aki befejezte az ebédet, kihozta cigarettáit a nappali szobából, hátradőlt székében, szájába dugott egy cigarettát, és fogta a gyufaskatulyát, melyet ugyancsak magával hozott. Teljesen megfeledkeztem a fenyegető veszélyről, és érdeklődve néztem, amint könnyedén társalogva kinyitotta a dobozt.
Nos, én mindmáig állítom, hogy a nőstény skorpió nem akart semmi rosszat. Izgatott volt és némileg bosszús, hogy ennyi időre bezárták egy gyufaskatulyába, és megragadta az első adódó alkalmat a menekülésre. Villámgyorsan kiemelkedett a dobozból, és végigfutott Larry keze fején. Ott megpihent, kicsit tanakodott, hogy mit is tegyen, fullánkját tettre készen a magasba görbítve. Larry megérezte karmainak mozgását, és lenézett, hogy mi lehet az. Ettől fogva a dolgok egyre jobban összezavarodtak.
Larry felüvöltött félelmében, amitől Lugarecia földhöz vágott egy tálat, Roger pedig vad ugatással kiugrott az asztal alól. Larry egy kézmozdulattal az asztalra röpítette a szerencsétlen skorpiót, amely Margo és Leslie között kötött ki, konfetti módjára szórva mindenfelé a kisbabáit, amint az asztalra pottyant. A végsőkig feldühödve a bánásmódon, futott Leslie felé, és fullánkját remegtette izgalmában. Leslie felugrott, felborított egy széket, és kétségbeesetten csapkodott az asztalkendőjével, ellódította a skorpiót az asztalterítőn Margo felé, aki akkorát visított, hogy egy mozdonynak is becsületére vált volna. Mamát teljesen kihozta sodrából ez a hirtelen átváltás békéből káoszba, feltette szemüvegét, és az asztalra meredt, a pokoli lárma okát kutatva. Ebben a percben Margo sikertelen kísérletet tett a skorpió feltartóztatására: egy pohár vizet zúdított rá. A zuhany elkerülte az állatot, de sikeresen nyakon találta mamát, aki sohasem állhatta a hidegvizet, most is nyomban kifulladt, és levegő után kapkodva ült az asztal végében, minden tiltakozásra képtelenül. A skorpió közben Leslie tányérja alá bújt, csecsemői pedig vadul rajzottak szanaszét az asztalon. Roger nem értette ugyan, miért ez a nagy ijedelem, de elszánta magát, hogy kiveszi részét az eseményekből, és eszelősen ugatva nyargalt körbe-körbe a szobában.
– Már megint ez a nyavalyás kölyök! – üvöltött Larry.
– Vigyázz! Vigyázz! Jönnek! – visított Margo.
– Egy könyvet adjatok! – bömbölte Leslie. – Nem kell begyulladni, üssétek le egy könyvvel!
– Mi van veletek, az istenért? – könyörgött mama, szemüvegét törölgetve.
– Ez a nyavalyás kölyök… még elpusztít mindnyájunkat… nézz az asztalra… térdig járunk skorpióban…
– Gyorsan… gyorsan… csinálj valamit… vigyázz, vigyázz!
– Ne visíts, hozz egy könyvet, az isten áldjon meg… Rosszabb vagy, mint a kutya… csönd, Roger!
– Úristen, csak nem harapott meg!
– Vigyázz… ott is van egy… gyorsan, gyorsan!
– De hogy kerültek skorpiók az asztalra, drágám?
– Az a nyavalyás kölyök… ebben a házban minden gyufaskatulya életveszélyes!
– Vigyázz… felém jön… gyorsan, gyorsan… csinálj valamit!
– Üsd le a késeddel… a késeddel… gyorsan, üsd!
Mivel senki sem áldozott időt arra, hogy Rogernak megmagyarázza a dolgokat, az a tévhit ébredt benne, hogy valaki megtámadta a családot, és neki kell minket megvédenie. Lugarecia volt az egyetlen idegen a szobában, Roger tehát logikusan arra a következtetésre jutott, hogy ő okozott minden bajt, és beleharapott a bokájába. Ez nem sokat segített a helyzeten.
Közben némileg helyreállt a rend, a skorpióbébik elbújtak a tányérok és evőeszközök alá. Szenvedélyes könyörgésemre, melyet mama is támogatott, Leslie lemondott arról a tervéről, hogy az egész skorpiónemzetséget halomra gyilkolja. A család, még mindig remegve a dühtől és az ijedtségtől, bevonult a szalonba, én pedig egy félórát töltöttem azzal, hogy kávéskanállal összeszedegessem a bébiket, és egyenkint visszaraktam őket az anyjuk hátára. Azután fájó szívvel kivittem őket egy tányérkán, és elengedtem a kertfalon.
Roger meg én ezek után a domboldalon töltöttük a délutánt, mert úgy gondoltam, jó lesz, ha a család pihen egyet, mielőtt viszontlát.
