„A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem ahogy hat. A világban az embert nem valódi élete, hanem színészi teljesítménye szerint ítélik meg.” 125 éve született Hamvas Béla posztumusz Kossuth-díjas író, filozófus, esszéíró.
Hamvas Béla 125 éve, 1897. március 23-án született Eperjesen. A család 1898-ban költözött Pozsonyba, ahol lelkész édesapja az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára lett. Hamvas Béla is ebben az iskolában érettségizett 1914-ben, majd önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. A kadétiskolai kiképzés után 1916-17-ben az ukrán, majd az orosz fronton szolgált, ahol kétszer is megsebesült. Az első világháború után, mivel apja nem volt hajlandó hűségesküt tenni a szlovák hatóságoknak, kitelepítették őket, s 1919-ben Budapestre költöztek.
Hamvas a pesti egyetem bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója lett, emellett a Konzervatórium zeneelméleti előadásait látogatta, s alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak. 1919-20-ban a pozsonyi Tavasz című folyóiratban jelentek meg első irodalmi tárgyú írásai. A diploma megszerzése után 1923-ban a Budapesti Hírlap és a Szózat újságírója lett. Ebben az időben ismerkedett meg Angyal Ilonával, akit 1928-ban feleségül is vett. 1927-ben a Fővárosi Könyvtárban helyezkedett el könyvtárosként, s itt dolgozott egészen 1948-ig.
„Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a tőlem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyésző törtszámmal kevesebb és minél többet nézek, hát persze annál kevesebb. […] Én magamat tükörképemben kívülről csak akkor láthatom világosan és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám. Történetével, arcával, sorsával, minden változásával…” (Hamvas Béla: A halhatatlanság tüzében)
Ez az időszak írói szempontból életének egyik legtermékenyebb időszaka volt, sorra jelentek meg esszéi, tanulmányai, recenziói többek között az Athenaeumban, az Esztétikai Füzetekben, a Forrásban, a Katholikus Szemlében, a Nyugatban, a Sorsunkban és a Válaszban. 1935-ben Kerényi Károllyal közösen megalapította a Sziget szellemi műhelyt, s közösen szerkesztették a Sziget című folyóiratot is. Ebben az évben házassága felbomlott, egy évvel később megismerkedett a műfordító és művészettörténész Kemény Katalinnal, akit 1937-ben vett feleségül.
A II. világháború kitörése után háromszor is behívták katonai szolgálatra, harcolt az orosz fronton is. 1944 novemberében, amikor csapatát Németországba vezényelték, megszökött s Budapesten bujkált feleségével. 1945 januárjában Remete-hegyi lakásukat bombatalálat érte, elpusztult évtizedek óta gondosan gyűjtött könyvtára, valamint több ezer oldal kézirata is.
Anthologia Humana – Ötezer év bölcsessége címmel (1946) szemelvénygyűjteményt állított össze. A háború után egy ideig az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai című sorozatot szerkesztette, egészen 1948-ig, mikor is Keszi Imre és Lukács György sorozatos bírálatai és támadásai után B-listára került, könyvtári állásából állásából felfüggesztették, minden publikációs és szerkesztői jogától megfosztották és 1949. március 1-jével nyugdíjazták. Az ezt követő időszakban fizikai munkásként kereste kenyerét: előbb földműves-igazolványt váltott ki s sógora szentendrei kertjét művelte.
„Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.” (Hamvas Béla: A láthatatlan történet)
1951-től Bokodon, Inotán, majd Tiszapalkonyán az Erőműberuházó Vállalat (Tiszapalkonya, Inota, Bokod) építkezésein volt gondnok, raktáros és segédmunkás, s közben szanszkritül tanult, latin, görög, héber, kínai szerzőket fordított. Az inotai erőmű építése 1950 márciusában kezdődött, az erőműépítő Inotai Erőmű Vállalatot 1951. november 29-én alapították meg. (A kohó és erőmű mellé készenléti lakótelep is épült – az akkori csúcsminőségben.) Az erőmű 1951. november 7-én kezdte meg próbaüzemét, Rákosi Mátyás adta át. Hamvas Béla 1951 novemberétől 1954-ig dolgozott Inotán az építkezésnél.
1959–1966 között megírja Patmosz című háromkötetes esszégyűjteményét, az életmű utolsó periódusának főművét. 1957 tavaszán megpróbálta visszaszerezni könyvtárosi állását, de kérését elutasították, így fizikai munkásként másodszor nyugdíjazták 1964-ben. Életének utolsó éveit Budapesten töltötte, s fáradhatatlanul írta esszéit és tanulmányait, egészen 1968. november 3-áig, amikor agyvérzést kapott, s négy nappal később, november 7-én meghalt. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kap.
Ahogy élete sem mondható szabványosnak, művei nagy részének is különös sors jutott. Életében csak a Láthatatlan történet című esszégyűjteménye jelent meg 1943-ban, majd 1947-ben a Kemény Katalinnal közösen írt Forradalom a művészetben című tanulmánykötet.
Halála után írásai szamizdatban terjedtek, s csak 1983-ban tört meg a Hamvast övező hallgatás, ekkor adták ki A világválság című munkáját, majd 1985-ben az 1948 és 1951 között írt zseniális regényét, a Karnevált. Ezt követően, feleségének és az író szellemi hagyatékát gondozó Dúl Antalnak köszönhetően sorra láttak napvilágot esszéi, nagyobb lélegzetű tanulmányai és regényei: 1987-ben a Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis, 1988-ban a Scientia Sacra, Az öt géniusz, A bor filozófiája, 1991-ben három regénye, a Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis, 1992-ben a Patmosz, 1994-ben a Tabula Smaragdina, 1996-ban az Extázis, majd Az ősök nagy csarnoka. Életművének kiadása azóta is folyamatos.
Hamvas egyedülálló jelensége a honi filozófiai, irodalmi életnek, az ún. szakrális metafizika utolsó nagy egyénisége, a válságkutatás egyik legeredetibb nézeteket valló kutatója volt. Felette állt a különböző filozófiai irányzatoknak, gondolatrendszereknek. Gondolkodásának középpontjában mindig az Egész állt, műveiben a hagyományt, az emberiség népen, fajon, nyelven, koron túli közös és egységes szellemi tudását vizsgálta, amelyet legtisztábban a szent könyvek közvetítenek. Ezért tanulmányozta a legkülönfélébb kultúrák, vallások írásos emlékeit, a Bibliától kezdve Lao Ce és Konfuciusz művein, Buddha beszédein keresztül a tibeti Halottaskönyvig.
Életében elhallgatás, magány és értetlenség volt osztályrésze, az utóbbi időben azonban több posztumusz díjjal is elismerték munkásságát: 1990-ben Kossuth-, 1996-ban Magyar Örökség, 2001-ben Magyar Művészetért díjat kapott. Szellemi örökségét több társaság is ápolja, a többi között a Budapesten működő Hamvas Béla Kör, s az 1989-ben alakult koppenhágai Hamvas Béla Klub. Szőcs Géza „szellemi és erkölcsi lámpagyújtónak és ablaktisztítónak” nevezte, „aki úgy írt magyarul, mint ahogy a tenger beszél önmagával”.
