„Helye pontosan ott van a klasszikus német könyvsorozatokban, közvetlenül Goethe és Schiller után.” Százhatvan éve, 1856. február 17-én halt meg Heinrich Heine, a 19. század kiemelkedő német költője.
HEINRICH HEINE: MEMENTO
A hajad olyan fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjúság ígérete
az élettel felér.
Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér…
(Ford.: Babits Mihály)
„És akkor megjelent a „Dalok könyve”. Talán sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen sikere lírai versgyűjteménynek. Telibe találta a romantikus közízlést. Közelítése a népdalok nyelvéhez és formáihoz egyszeriben új utakra indította a német költészetet. Szerelmes ifjak szerelmi vallomásként olvastak fel Heine-verseket. Ami verseskönyvnél alig történik meg, hamarosan új kiadásra volt szükség, majd évről évre megint új kiadásokra. Az azóta eltelt több mint 150 év alatt csak a Biblia és néhány politikai kötelező olvasmány jelent meg annyi kiadásban és annyi példányban, mint a „Dalok könyve”. És ez még se hivatali, se világnézeti ellenszenvet nem ébresztett. Itt még alig volt szó a szabadságról. Ezek a művészien rövid, hatásos dalok mindenekelőtt a szerelemről szóltak. Méghozzá a romantika és az éppen divatos „biedermeier” ízlés szerint, tehát őszintén, de mértéktartó szenvedéllyel.” (Hegedűs Gyula)
1797. december 13-án született Düsseldorfban. Nincs abban semmi meglepő, hogy Heinrich Heine életéről számos anekdota maradt fenn: ő az igazi lírikus, aki minden kis eseményből, benyomásból, élményből dalt ír, hangjában a német romantikusok népdalgyűjteményeinek hatása is érvényesül. Első jelentős kötete, a Dalok könyve valamennyi lírai motívumot tartalmazza: a szerelmi, hangulati és tájlírát, és a gondolati költészetet egyaránt. Banális igazságokat fogalmaz meg a szerelemről, az ifjúságról, a napnyugtáról, a tengerről, s amikor ezek egyeznek hangulatunkkal, egyszerűségükben is sokatmondónak érezzük őket. Ilyen verse a Memento: „Ruhád is lesz még fekete, Hajad is lesz fehér.”
Ugyanakkor Heine már fiatalkori írásaiban is a nagy szatirikus, aki minden alkalmat megragad, hogy mindent és mindenkit kigúnyoljon, amit és akit csak lehet, saját magát sem kímélve. Gunyorossága későbbi, a politikai és az irodalmi élettel foglalkozó verseiben csak fokozódik. Nevetségessé teszi a feudális hatalmakat, a tétovázó német polgárságot, mindkét egyházát. Ugyanakkor hitet és meggyőződést is képes sugallni, hatalmas versében, A két gránátosban a Napóleon iránti rajongást eszményíti.
Számos legendát és történelmi eseményt dolgozott fel: a Tannhäusert, Marie Antionette-et, Belcazart, Dávid királyt. Bejárta hazája nagy részét, jórészt gyalog, s élményeiről versben és prózában is beszámolt. Németország – egy téli rege című költeménye a korabeli német valóság összefoglalása. Ifjúkorában meglátogatta az idős Goethét Weimarban, s a költőfejedelem megkérdezte tőle: most min dolgozik? – Éppen egy Faustot írok – volt a válasz, mire az audiencia gyorsan véget ért.
Baráti kapcsolatban volt Marx-szal, akinek révén megismerkedett a kor leghaladóbb társadalomtudományi irányzataival. Petőfire is jelentős mértékben hatott, mind népi hangvételükben, mind politikai radikalizmusukban hasonlítottak. Ő is olvasott nagy költőnktől, Kertbeny Károly fordításában, Petőfi pedig három Heine verset fordított magyarra. Heine lelkes versben üdvözölte a magyar forradalmat, példaként állította a németek elé: „Ha hallom ezt a szót: magyar, Szűk lesz a német plundra rajtam.” Legjelentősebb prózai írásaiban, az Útiképekben sorra veszi a német valóság számos elemét, a tájleírások mellett sok politikai és irodalmi kérdésben foglal állást. 1844-ben nagy verset ír a sziléziai takácsok lázadásának emlékére.
HEINRICH HEINE: VISSZAPILLANTÁS
(részlet)
Minden szagát orromba hordta
ez a pompás földi lacikonyha.
Ami fűszerrel terítve a föld,
hősként élveztem mind a gyönyört!
Ittam kávét, ettem kalácsot,
sok szép baba csókolt és imádott;
selyemingem volt s frakkom, finom –
s arany is bélelte a tarsolyom.
(ford.: Szabó Lőrinc)
1831-ben a francia forradalom hatására Párizsba költözött, ahol a német irodalom képviselőjeként, és hazai lapok tudósítójaként működött. Írásaiban a franciákat megismertette a német kultúra eredményeivel, a németeket meg a franciákéval. Heine zsidó családban született, s bár később katolizált, témaválasztásaiban gyakran találkozunk e kérdéskörrel. Igazi művész volt, aki nem kötelezte el magát sem a zsidó vagy a keresztény vallás, sem a németek vagy a franciák mellett, mindig a saját igazságát és meggyőződését hirdette. Elsősorban a feudális német hagyományok, az önkényuralom, a bigott vallásosság és a beszűkült kispolgári gondolkodásmód ellen küzdött.
Nagybátyja gazdag hamburgi bankár volt, aki hosszú időn át támogatta őt, a költő azonban később elvei miatt szakított vele, noha ettől kezdve állandóan anyagi gondok között élt. Betegsége miatt hét évig feküdt a matrac-sírban, de szelleme és alkotókedve töretlen maradt. Időskori lírája, a Mouche-dalok megható dokumentumai a testi erőn túli, szellemi, érzelmi kapcsolatnak.
Heine utóélete is tanulságos. A zsidók hitehagyottnak tartották, a keresztények zsidónak. Az antiszemitizmus erősödésével igyekeztek agyonhallgatni, jellemző, hogy Loreley című híres balladáját a fasizmus idején „ismeretlen német költő verseként” tanították, mivel kihagyni nem lehetett az iskoláskönyvekből. Düsseldorf városa három évtizede még tiltakozott, amikor nagy szülöttjéről akarták elnevezni az ottani felsőoktatási intézményt – ma mégis ez a neve: Heinrich Heine Egyetem.
