A szabadság, a szerelem és a romantika, a fájdalom és a szomorúság költője, a dal műfajának művészi megformálója volt. Heinrich Heine egy gyönyörű vidék bemutatásával tárja elénk érzelmeit.
Heinének igen nagy olvasóközönsége volt Magyarországon, azok közé a külföldi költők közé tartozott, akit olvastak, idéztek, szerettek. Dalainak könnyű bája, világos, első szempillantásra átlátható szerkezete, képeinek szuggesztív egyszerűsége, nyelvének szívekre ható muzsikája – egész hangulatköltészete beletalált a kor elmélyedésére nem hajlamos lelki világába.
Csoda, hogy legismertebb költeményeit Schumann, Schubert, Mendelssohn, Brahms és Richard Strauss zenésítette meg? Valóban alig találni német nyelvre komponáló zeneszerzőt, különösen Heine kortársai között, aki a Dalok könyvének hatása alól kivonhatta volna magát. Verseinek egy része fordított utat járt be, s műköltészetből vált népdallá, mint például a Lorelei.
Heinrich Heine: Lorelei
Nem tudom, mit jelentsen,
oly szomorú vagyok;
egy régi mese mindig
fejemben kavarog.
Hűvös van és homály száll,
a Rajna hömpölyög,
a hegyet körbe fényli
alkony-sugaru köd.
A magas bíbor csúcson
ül a gyönyörü lány,
ékszere sziporkázik,
és arca halovány.
Fésüli arany fürtjét,
és úgy dalol, dalol –
különös, édes dallam
fáj, sajog valahol.
A hajós szívét fogja,
mit fájdalom facsart,
csak néz, néz a magasba –
…Csattan a sziklapart.
Csónakát hideg hullám
nyeli a mélybe le. –
Szép Lorelei a gyilkos,
és bűvös éneke.
Szatmár, 1925. szeptember 6.
(Dsida Jenő fordítása)
