„Megvásárolhatom vajon a szerencsét egy elveszett szigony, egy kettétört kés és két tönkretett kéz árán?” Ernest Hemingway Nobel-díjas író lenyűgöző munkássága, utánozhatatlan stílusa még ma is befolyással van az írókra. Személyisége és a folyamatos kalandvágya szinte ugyanakkora erővel bírt, mint a kreatív tehetsége.
Ernest Miller Hemingway 1899. július 21-én született Illinois államban, Cicero-ban (most Oak Park). Clarence és Grace Hemingway a vidéki életből átköltöztek a konzervatív Chicagói külvárosba, de a család sok időt töltött Michigan északi részén, ahol volt egy kis üdülőjük volt. A sportos Hemingway már korán megtanult vadászni, halászni, egész életében értékelte a szabadban töltött időt Szenvedélyesen horgászó és vadászó orvos apa, a művészetek iránt fogékony anya gyermeke volt, életében és munkásságában e két ellentétes örökséget szerencsésen ötvözte. Szorgalmas és eminens diák volt, az írással már kamaszként „eljegyezte” magát. Egyetem helyett a Kansas Cityben megjelenő Star című lap riportere lett.
Az I. világháborúban a Vöröskereszt mentősofőrjeként szolgált, mert gyenge szeme miatt nem lehetett katona. Piavénál megsebesült, a milánói kórházban lábadozva szeretett bele egy ápolónőbe, e reménytelen vonzalomból, s háborús élményeiből született 1929-es Búcsú a fegyverektől című regénye.
A háborút követően Chicagóban Hemingway találkozott Hadley Richardsonnal, aki az első felesége lett. A pár az esküvőt követően Párizsba költözött a Toronto Star című lap tudósítójaként. Az itt élő írók és művészek, köztük F. Scott Fitzgerald, Ezra Pound, Pablo Picasso és James Joyce biztatták írásra, első szépirodalmi művei is Párizsban jelentek meg. Első sikerét az 1926-os Fiesta (Fiesta, a nap is felkel) című regényével aratta, amelyben a háború utáni „elveszett nemzedék” tagjairól írt. A regényt Hemingway legnagyobb munkájának tekintette, amely generációjának háború utáni kiábrándulását művészesen vizsgálja.
„Az ember megfizet mindenért, aminek hasznát veszi, vagy ami örömöt szerez neki. Sokszor volt már jó dolgom az életben, de mindig megfizettem érte. Megfizettem azzal, hogy kitanultam, hogy tapasztalatokat szereztem, hogy kockáztattam, olykor pénzt is adtam érte. Csak az élvezi az életét, aki megkapja a pénze ellenértékét, s tudja, hogy mikor kapta meg.” (Ernest Hemingway: Fiesta)
Röviddel azután, hogy a Fiesta megjelent Hemingway és Hadley elváltak, részben Pauline Pfeiffernek köszönhetően, aki röviddel válás után Hemingway második felesége lett. Írói munkáján a magánéletbeli változás nem volt hatással, történetei továbbra is a férfiak világáról szólt, nők nélkül.
Hemingway síelt, horgászott, vadászott, bikaviadalokat látogatott, szenvedélyesen érdekelte a háború, s fáradhatatlanul kereste a személyes boldogságot. E sokféle élményből születtek a végsőkig lecsupaszított, tárgyilagosságra és őszinteségre törekvő, feszes tempójú művei (Halál délután, Afrikai vadásznapló, Szegények és gazdagok).
Pauline hamarosan teherbe esett, ezért a pár úgy döntött, hogy visszatér Amerikába. 1928-ban fia, Patrick Hemingway születése után a floridai Key Westben telepedtek le. Ez idő alatt Hemingway befejezte az egyik legismertebb művét, a Búcsú a fegyverektől című első világháborús regényét, amely bebiztosította helyét az irodalmi kánonban.
Amikor nem írt, Hemingway az 1930-as évek nagy részét külföldön töltötte, Afrikában vadászott, Spanyolországban bikaviadalokra járt, Floridában pedig a mélytengeri halászatot gyakorolta. Mialatt 1937-ben a spanyol polgárháborúról tudósított, Hemingway megismerkedett Martha Gellhorn úti íróval, akit válását követően hamar felesége vett, és együtt dolgoztak Spanyolországban, miközben anyagot gyűjtött a következő, Akiért a harang szól című regényéhez, amelyet végül Pulitzer-díjra jelöltek. Haditudósítóként többször járt a spanyol polgárháborúban, színdarabot is írt a megszállt Madridról Az ötödik hadoszlop címmel. Itt játszódik az Akiért a harang szól című regénye is, amely talán a legnagyobb közönségsikert aratta.
A harmincas évek végén Gellhorn és Hemingway Havanna mellett vásárolt egy szerény birtokot, a Finca Vigíát, ahol csaknem három évtizeden át élt az író. A II. világháborúban is aktív szerepet vállalt, volt haditudósító, részt vett a brit légierő bevetésein, a normandiai partraszálláskor az amerikaiakkal kelt át a Csatornán, 200 fős csapatával részt vett Párizs felszabadításában, az Ardennekben is harcolt. Bátorsága, katonai jártassága a hivatásosokat is lenyűgözte.
„Végigpillantott a tengeren, és ráeszmélt, hogy milyen egyedül van. A mély, sötétlő vízben látta a szivárványos fényfoltokat, az előrefeszülő zsinórt meg a szélcsönd furcsa, ringatózó hullámait. A felhők gomolygása a passzátszelek közeledését jelezte, s ahogy az öreg Santiago felnézett, vonuló vadkacsák éles körvonalait látta az égre rajzolódni a víz fölött, aztán elmosódtak, aztán megint élesen kirajzolódtak, s az öreg halász rájött, hogy soha nincs egyedül a tengeren senki emberfia.” (Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger)
Amikor az Egyesült Államok 1941-ben lépett be a második világháborúba, Hemingway tudósító volt, és a háború több pillanatában is jelen volt, beleértve a D-Day leszállását is. A háború vége felé Hemingway találkozott Mary Welsh háborús tudósítóval, akit feleségül vett, miután négyévi viszálykodó házasság után Martha Gellhorntól is elvált.
A háború után visszatért Kubába, 1950-ben megírta A folyón át a fák közé című regényét, amely visszhangtalan maradt. Annál nagyobb sikert aratott az idős kubai halász heroikus története, Az öreg halász és a tenger, amelyért 1953-ban Pulitzer-, majd egy évvel később Nobel-díjat kapott. „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék” – a regény kulcsmondata Hemingway személyes hitvallásaként is értelmezhető.
1959 nyarán Ernest Hemingway elfogadta a Life című nagy példányszámú amerikai képes hetilap felkérést, hogy írjon riportot vagy cikket a spanyolországi bikaviadalokról – folytassa mintegy a Halál délután-t, mutassa be az olvasóknak, hogy ma, 1959-ben hol tart a bikaviadal sportja. Az 1959-es idény azért ígérkezett különösképpen alkalmasnak erre, mert Hemingway kedvence, Antonio Ordónez, ez a karcsú, szoborszerűen szép, hajlékony testű és biztos kezű, vakmerően és szenvedélyesen vívó fiatalember ezen a nyáron indult harcba a dicsőségért: párviadalra hívta ki sógorát, Luis Miguel Dominguínt, aki hat évvel volt csak idősebb Antoniónál, mégis bronzszobor áll már a saját birtoka udvarán, és olyan nagy sztár volt, annyi pénzt keresett a bikákkal, hogy már esztendők óta visszavonult életet élt.
„– Ön rokona Hemingwaynek, az írónak? – kérdezte, és még mindig nem nézett rám.
– Igen – feleltem.
Átlapozta az útlevelet, aztán a fényképet nézegette hosszan.
– Ön Hemingway?
Kihúztam magam, mintha vigyázzba állnék, és azt mondtam; „A sus órdenes”, ami spanyolul nem csak azt jelenti, hogy parancsára, hanem azt is, hogy állok rendelkezésére. Annyiszor hallottam már ezt más szájából és annyi különféle helyzetben, hogy reméltem, most is megfelel majd, és hogy én is megfelelő hanghordozással mondom.” (Ernest Hemingway: Veszélyes nyár)
Bár Castróval jóban volt, 1960-ban elhagyta Kubát, az Idaho állambeli Ketchumben vásárolt házat, ahol megpróbált ugyanúgy élni és alkotni, mint korábban. Hiába volt irodalmi pályafutása ezen csúcsán az életben megkeseredett Hemingway testi és lelki ereje is meggyengült. A kubai különböző öreg sérülésekből való kilábalás Hemingway depresszióban szenvedett, és számos olyan állapotban szenvedett, mint a magas vérnyomás és a májbetegség.
Depressziós szorongásai miatt azonban kétszer is klinikára került, elektrosokk-kezelést is kapott. Szenvedéseit ez sem enyhítette, s 1961. július 2-án ketchumi házában főbe lőtte magát.
Hagyatékában sok kézirat maradt, ezek nagy részét azóta kiadták (Vándorünnep, Szigetek az áramlatban). Írásainak férfias jellege éppúgy hozzájárult népszerűségéhez, mint a nyilvánosság előtt zajló, kalandokkal, veszélyekkel, szenvedélyes szerelmekkel (négyszer nősült) teli élete.
