„Vannak dolgok, amelyekről nem beszél az ember. És tudom, miről beszélek, amikor azt mondom, a hallgatás a nyakamban valami más, mint a hallgatás a számban.” Herta Müller Nobel-díjas német írónő 60 éves.
„A gyerek folytatja. Beszéd közben valami a nyelvén marad. A gyerek arra gondol, hogy ami úgy telepszik a nyelvére, mint a meggymag, ha nem akar lecsúszni a torkán, az nem lehet más, mint az igazság.” (Herta Müller: Szívjóság)
Augusztus 17-én ünnepli hatvanadik születésnapját Herta Müller romániai születésű Nobel-díjas német írónő.
Egy bánáti sváb faluban, Niczkyfalván született 1953-ban. Édesapja a második világháborúban a Waffen SS-ben szolgált, édesanyját a német kisebbség tagjaként a háború után a Szovjetunióba deportálták, ahol a mai Ukrajna területén öt évet töltött egy munkatáborban.
A Securitate által üldözve
Herta Müller románul csak az általános iskolában tanult meg, otthon németül beszéltek. Egyetemi tanulmányait Temesváron román-német szakon végezte. A diploma megszerzése után tanárként dolgozott, ekkor kezdett írni is. Más romániai német írókkal együtt megalapította az Aktionsgruppe Banat (Bánáti Akciócsoport) nevű, független művészi szellemet hirdető művészeti csoportosulást, amelynek tevékenységét a Ceausescu-korszak titkosrendőrsége nem nézte jó szemmel, tagjai állandó zaklatásnak voltak kitéve.
Müller egy autógyárban dolgozott fordítóként, de mivel nem működött együtt a román titkosszolgálattal, a Securitatéval, elbocsátották. Ezt követően nyelvórákat adott és írt. Első két kötete, az 1982-es Niederungen és az 1984-es Drückender Tango Romániában csak cenzúrázott verzióban láthatott napvilágot. Mindkét könyvben egy kis romániai német falu korrupcióval, intoleranciával és elnyomással telített világát ábrázolja. A Niederungen 1984-ben Németországban cenzúrázatlanul is napvilágot látott, a német kritika pozitívan fogadta.
Müllert meghívták a frankfurti könyvvásárra is, de ekkor még nem akarta elhagyni Romániát. „Nem akartam elmenni” – nyilatkozta később. „Én mindig azt mondtam, nem mehet el mindenki. Csak egyvalakinek kell mennie, és akkor mindenki maradhat. Hiszen nem lehet fordítva, hogy mindenki elmegy, és csak az az egy marad. A diktátornak kell mennie„. A diktátor azonban nem ment el, és Müller a hatóságok zaklatásai elől 1987 elején férjével, a regényíró Richard Wagnerrel együtt Nyugat-Berlinbe disszidált. Német és külföldi egyetemeken oktatott, 1995-ben lett a Német Irodalmi Akadémia tagja.
„Amit elhozunk a szülőföldünkről, az arcunkra íródik.”
Herta Müller több mint húsz nyelvre lefordított munkái révén az 1990-es évek elejétől fontos szerzőnek számít nemzetközi irodalmi körökben. Egyik kulcsregénye az 1992-es A róka volt a vadász című munkája, amelyet magyarul A rókák csapdába esnek címmel is kiadtak. A Temesváron játszódó mű a Ceausescu-diktatúra utolsó hónapjainak krónikája, a megfigyeltség, az ebből fakadó félelem és a kiszolgáltatottság megrendítő erejű ábrázolása.
1993-ban Stere Gulea rendezésében film készült belőle, amelyet Sunyi vadász a róka címmel a magyar mozik is bemutattak. Herta Müller kiemelkedő művei közé sorolják az 1994-ben megjelent Szívjószág című önéletrajzi ihletésű regényét is, amelyben a romániai ellenzékiek életét festette le. 2009-ben napvilágot látott, költői erejű, Lélegzethinta című regénye Oskar Pastior késődadaista költő kelet-ukrajnai lágerélményei alapján készült, a kritika Kertész Imre Sorstalanságának ikerkönyveként emlegeti.
„És 60 évvel később ezt álmodom: Másodszor, harmadszor, de van, hogy hetedszer deportálnak. A kúthoz támasztom a gramofontokot, és téblábolok az appellplatzon. Nincsenek brigádok, nincs nacsalnyik. Nincs munkám. Az egész világ elfeledkezett rólam, a lágerparancsnokság is. A lágerveterán-tapasztalataimra hivatkozom. Mégiscsak van egy szívlapátom, a nappali és éjszakai műszak, ha én csináltam, egy műalkotás volt, ezt magyarázom. Nem akárhonnan szalajtottak, tudok én ám, nem is akármit. Értek a pincéhez meg a salakhoz. Nézzék, az első deportálásomból ide, a lábszáramba nőtt egy bogár nagyságú, kékesfekete salakdarab. Úgy mutatom a helyet a lábszáramon, mint egy hősi érdemérmet. Nem tudom, hol aludjak, itt minden olyan új. Hol vannak a barakkok, kérdem. Hol van Bea Zakel, hol Tur Prikulitsch. A bicegő Fenya mindegyik álmomban más és más horgolt kabátkát visel, felette mindig ugyanazt a vállszalagot fehér kenyeresruhából. Azt mondja, nincs lágerparancsnokság. Úgy érzem, nem törődik velem senki. Senkinek nem kellek itt, de nem is mehetek innét semmiképpen.” (Herta Müller: Lélegzethinta)
Müller, aki a regények mellett esszéket és verseket is publikált, számos irodalmi elismerésben részesült: egyebek mellett a Kleist-, a Joseph Breitbach-, a Würth- és a Kafka-díj, a Konrad Adenauer Alapítvány Irodalmi Díj és a Franz Werfel Emberjogi Díj kitüntetettje. 2009-ben kapott irodalmi Nobel-díjat, mert – az indoklás szerint – „a költészet tömörségével és a próza tárgyilagosságával rajzolta meg műveiben az otthontalanság tájképét”.
2012-ben Herta Müller életét bemutató kiállítás nyílt Budapesten, amelynek zárására az írónő személyesen is ellátogatott és felolvasóestet tartott. Ekkor adott interjújában mondta: „Nem csak azért írok, mert átéltem a diktatúrát, hiszen valószínűleg e nélkül is írtam volna, csak éppen más témákról. Hogy mi lesz a téma, azt nem én keresem, azok birtokolnak engem. Az élet azért fontosabb, mint az írás„.
