Illés Endre esszéiben, ahogy ő nevezte, krétarajzaiban a századforduló irodalmáról, a Nyugat nagyjairól, s kortársairól, Illyésről, Németh Lászlóról, Tamási Áronról rajzolt portrét.
Illés Endre Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, kritikus, szerkesztő 1902. június 4-én született az Eperjes megyei Csütörtökhelyen. Jómódú és művelt polgári családból származott. Apja könyvtárában fedezte fel Csáth Géza novelláit, s ezek elolvasása után eldöntötte, hogy író lesz és orvos. Kezdetben magántanuló volt, majd a gimnáziumot a közeli Lőcsén végezte el. Az érettségit követően a pesti egyetem orvostudományi karának hallgatója, a neves belgyógyász-professzor, Korányi Sándor tanítványa lett. Orvosi tanulmányainak köszönhette a biztos diagnózisalkotás képességét, amely később irodalmi munkásságának is meghatározó vonása lett.
„Megkapott minden elismerést József Attila-díjtól Kossuth-díjig, tízévenként az elismerteknek járó kormánykitüntetéseket, a nyugdíjkorhatárig irodalmi vezető, de attól kezdve nem nyugdíjas, hanem igazgató lett és maradt mindhalálig.” (Hegedüs Géza)
Első szépprózai írásaival még medikus korában Mikes Lajost, Az Est-lapok szerkesztőjét kereste fel, aki felismerte írói tehetségét. 1924-ben munkatársául is szerződtette, heti két novella megírása volt feladata. Műveit a Pesti Napló, majd 1927-től a Pandora című folyóirat is közölte. Illés ekkor már végleg hátat fordított az orvosi hivatásnak, egy idő után mégis úgy érezte, novelláiban nem sikerült megragadnia azt a teljességet, amire törekedett, s úgy határozott, hogy kritikusként dolgozik tovább.
1932-től a Nyugat, majd 1941-től a Magyar Csillagban jelentek meg kritikai írásai, amelyekben a színházi eseményekkel, kortárs magyar írók munkáival egyaránt foglalkozott. 1933 és 1936 között a Budapesti Hírlap irodalmi mellékletének, majd 1937-38-ban az Új Magyarország című napilap kulturális rovatának szerkesztője volt. 1939-től a Révai Könyvkiadó irodalmi igazgatója volt.
1950-ben a Révai Könyvkiadót államosították, s Illést a műszaki osztályra száműzték. Innen 1952-ben került át a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, ahol előbb műszaki vezető, majd főszerkesztő, 1956-tól tíz éven keresztül irodalmi vezető volt. 1967-ben lett a Szépirodalmi igazgatója, s 1986. július 22-én bekövetkezett haláláig posztján maradt.
Pályáján több rangos elismerést is kapott: kétszer, 1937-ben és 1939-ben Baumgarten-díjat, szintén kétszer, 1962-ben és 1978-ban József Attila-díjat, 1963-ban pedig Kossuth-díjjal jutalmazták.
Szépíróként legkedveltebb műfajai a novella és az esszé voltak. Novelláiban az élet drámai helyzeteit villantotta fel, minden írását a szűkszavúság, a pontosság és a letisztultság jellemezte. Esszéiben, ahogy ő nevezte, krétarajzaiban a századforduló irodalmáról, a Nyugat nagyjairól, s kortársairól, Illyésről, Németh Lászlóról, Tamási Áronról rajzolt portrét. Vallomás, ha tanulmányokból, bírálatokból, sikerült, szorongatóan élvezetes színházi esték beszámolóiból ismerjük is meg Illés Endrét – az írót. Igazi, velejéig esszé-kötet! – olvasható a könyv ajánlójában. Az íróbarátokról, az egyedül-való nagy elődökről, akiket szeret, és akiket mégis vagy éppen ezért kajánul, a kitűnő vívó könnyedén elegáns apró tőrszúrásaival karcol meg a bőrfelszínen vagy akár mélyebben is. A kedves, nagyon szeretett, okos, párakönnyeden bölcselkedő, vonzó Kosztolányit vagy „az első élmény” erejével mindig ható Ambrus Zoltánt. Babits, Schöpflin, Móricz, Bartók, Csehov, József Attila – mind-mind előtűnnek, s a nagy franciák, Maupassant és Stendhal. Hozzájuk csak a legféltettebb tisztelés, megbecsülés ér fel, s így a nemesen tiszta szeretet áttetszően fénylik át a róluk szóló írásokon. Persze Illés ott van elemében, ahol cinkosan hunyorítva a megértő olvasóra teríthet le egy-egy híres vadat, Szomoryt vagy éppen P. Morand-t stb.
Mindig emberközelbe hozza az írókat, s emberségükre, jellemükre vagy művészi elgondolásaikra mutató személyes impresszióit is elmondja, nem úgy kosztolányisan „Széchenyi bőrdíványára fekve”, hanem az írói szervezet konstrukcióit meglesve. Változatos, színes és tanulságos könyv: írói portrék, csontig hasító kritikák és jegyzetek művekről, színházról, színészekről, ami nem kevéssé éppen azért olyan érdekes, mert egy jó író és jó kritikus Illés Endre irodalmi ízlését mutatják.
Szenvedélyesen szerette a színházat is, több társadalmi, történelmi drámát, vígjátékot is írt (Törtetők, Hazugok, Homokóra, Türelmetlen szeretők, Spanyol Izabella), amelyeket a klasszikus formafegyelem, az analitikus jellemábrázolás, olykor indulat, olykor pedig szelíd irónia jellemez. Műfordítóként legjelentősebb teljesítménye Stendhal három regényének (Vörös és fekete, A pármai kolostor, Vörös és fehér) tolmácsolása volt, de szívesen fordította Maupassant, Mauriac és Camus műveit is.
„Mintha elveszett volna a Mérték – félelmetes tömegben születnek és áramlanak az új könyvek, jobbhiszemű bírálók is régen fulladoznak a mélyre nyíló örvényekben, nem tudjuk pontosan ki az író és ki a szemfényvesztő – csak könyv van.” (Illés Endre: Krétarajzok)
Irodalomszervezőként, kiadói igazgatóként is irodalmi legendák hőse lett. A mindig kifogástalanul elegáns Illés igényes és szigorú volt, s ezt követelte beosztottaitól is. Szeretett új tehetségeket felfedezni, ugyanakkor támogatta és ösztönözte íróbarátait egy-egy mű megírására. Fáradhatatlan volt az olvasásban is, s mivel rossz alvó volt, éjszakáit a kapott kéziratok tanulmányozásával, s saját műveinek írásával töltötte.
Számos fontos sorozat ötletgazdája és kivitelezője volt, nevéhez fűződik az Olcsó Könyvtár megújulása, a Magyarország felfedezése, az Arcok és vallomások című sorozatok megindítása. 1965-ben dolgozta ki a magyar irodalom klasszikusait bemutató sorozat, a Magyar Remekírók tervét, s az 1973-as könyvhétre meg is jelent ennek első kötete. 1988-ban tiszteletére díjat alapítottak, amellyel évente az előző évben a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent legsikeresebb könyv szerzőjét jutalmazták.
