„Shirley még mindig fogta a kesztyűtlen kezével a kagylót. Tudat alatt azt remélte, hogy megérzi, ahogy Széptető alatt megremeg a föld.” Nagyregény egy kisvárosról – J. K. Rowling első felnőtteknek szóló regénye több meglepetést is tartogat. Részlet a Gabo Kiadó ajánlásával.
Az alig negyven-egynéhány éves Barry Fairbrother halála szó szerint felforgatja Pagford városka lakóinak életét. Pagford színleg maga az angol idill, macskaköves piactérrel, ódon apátsággal, ám az elbájoló homlokzat mögött számos viszály dúl. Gazdagok civódnak a szegényekkel, kamaszok a szülőkkel, feleségek a férjekkel, tanárok a tanítványokkal. Hamar kiderül, hogy Pagford nem az a háborítatlan, békés angol kisváros, aminek látszik. Barry átmenetileg megüresedett önkormányzati helye némelyekben szenvedélyes indulatokat kelt, másokat köpönyegforgatásra késztet…
Az Átmeneti üresedés az első olyan regény, amelyet Rowling felnőtteknek írt.
J. K. Rowling a Harry Potter kalandjairól szóló könyvsorozat szerzője. 1997 és 2007 között 7 kötete jelent meg, amelyekből világszerte 450 milliónál több példány kelt el, több mint 200 országban, 74 nyelven és 8 nagysikerű film is készült belőlük. J. K. Rowling számos díjat és kitüntetést kapott, többek közt a gyermekirodalomnak tett szolgálataiért a Brit Birodalom Érdemrendjét, a spanyol Asturias -díjat, a Francia Köztársaság Becsületrendjét és a Hans Christian Andersen-díjat. Volant nevű jótékonysági alapítványa révén számos jótékonysági ügyet támogat, így a hátrányos helyzetű gyermekek életének megváltoztatásán munkálkodó Lumos jótékonysági szervezet alapítója is.
J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
(Részlet a könyvből)
Shirley még mindig fogta a kesztyűtlen kezével a kagylót. Tudat alatt azt remélte, hogy megérzi, ahogy Széptető alatt megremeg a föld.
V
Ruth egyedül állt lámpafényes nappalijában, még mindig markolva a villára visszahelyezett telefonkagylót.
Széptető kicsi és szűk volt. Az öreg ház olyan hatékonyan továbbította a hangokat, a lépéseket, az ajtók nyílását-csukódását, hogy mindig tudni lehetett, hol tartózkodik a négy Price. Ruth tudta, hogy a férje még mindig zuhanyozik, mert hallotta, ahogy a lépcső alatt sziszeg és kattog a bojler. Megvárta, amíg Simon kinyitja a forró vizet, mielőtt felhívta volna Shirley-t, mert a férje még azt gondolná, hogy ő az ellenséggel barátkozik az adrenalinos fecskendő ürügyén.
A család számítógépe a nappali egyik sarkában trónolt, ahol Simon szemmel tarthatta, és vigyázhatott, hogy senki se csinálhasson nagy számlákat a háta mögött. Ruth elengedte a telefonkagylót, és a klaviatúrához sietett.
Nagyon hosszúnak tűnő idő után sikerült lehívnia a pagfordi tanács weboldalát. Reszkető kézzel az orrára biggyesztette az olvasószemüvegét, és átnézte a különböző oldalakat. Végre megtalálta az üzenőfalat. Ott izzott előtte hátborzongató fehérben-feketében a férje neve: Simon Price nem alkalmas tanácsnoknak.
Kétszer klikkelt a címre, megnyitotta az üzenetet, elolvasta. A világ forogni és örvényleni kezdett.
– Istenem! – suttogta.
A bojler abbahagyta a kattogást. Simon most veszi föl a pizsamát, amelyet a radiátoron melegített. Már összehúzta a nappaliban a függönyt, bekapcsolta a fali lámpát, és begyújtott a fatüzelésű kályhába, így hát hamarosan lejön és elnyúlik a díványon, hogy a híreket nézze.
Ruth tudta, hogy meg kell mondania neki. Egyszerűen nem hagyhatja, hogy Simon találja meg. Úgyse bírná magában tartani. Rémült és bűntudatos volt, bár nem értette, miért. Hallotta, ahogy a férje leüget a lépcsőn. Már meg is jelent az ajtóban, kék flanelpizsamájában.
– Si – suttogta Ruth.
– Mi van? – kérdezte Simon azonnali ingerültséggel. Sejtette, hogy valami történt, mindjárt megzavarják élvezetes programját, amit összeállított magának pamlagból, kályhából, híradóból.
Felesége a monitorra mutatott. Kezét úgy szorította a szájához, mint egy buta kislány. Rettegése átragadt Simonra. A számítógéphez sietett, fenyegetően rámeredt a képernyőre. Nem volt gyorsolvasó. Külön olvasott el minden szót, minden sort, fárasztó alapossággal. Amikor befejezte, nem szólt. Gondolatban végigvette az összes lehetséges besúgót. Gondolt a rágózó villástargonca-kezelőre, akit faképnél hagyott a Parlagon, mihelyt megkapta az új számítógépet.
Gondolt Jimre és Tommyra, akikkel együtt fusizott. Egy munkatársnak kellett pofáznia. Düh és félelem csapott össze benne, és beindították a láncreakciót.
A lépcső aljához lépett, és elordította magát. – Hé, ti! Lefelé, de AZONNAL! Ruth még mindig a szájára szorította az ujjait. Simonnak szadista kedve támadt félreütni az asszony kezét és ráripakodni, hogy most aztán szedje össze magát, mert nem ő van szarban, hanem a férje.
Elsőnek Andrew lépett be, utána Paul. Andrew látta, hogy a képernyőn a pagfordi tanács honlapja villog, az anyja pedig a szájára szorítja a kezét. Amíg mezítláb végigment az ócska szőnyegen, úgy érezte, mintha egy elromlott liftben zuhanna.
– Valakinek olyan dolgokról járt el a szája, amikről idehaza beszéltem – mondta Simon, és gyilkosan meredt a fiaira.
Paul magával hozta az emeletről a kémia munkafüzetét, és most úgy tartotta, mint egy templomi énekeskönyvet. Andrew egyfolytában az apját figyelte, és igyekezett értetlenül, ugyanakkor kíváncsian nézni.
– Ki mondta el másoknak, hogy lopott számítógépünk van? – kérdezte Simon.
– Én nem – felelte Andrew.
Paul üres tekintettel bámult az apjára, míg feldolgozni próbálta a kérdést. Andrew gondolatban sürgette, hogy beszéljen. Miért kell ilyen lassúnak lennie?
– Na? – acsarkodott Paulra Simon.
– Nem hiszem…
– Nem hiszed? Nem hiszed, hogy elmondtad valakinek?
– Nem, nem hiszem, hogy bárkinek el…
– Ó, ez érdekes – mondta Simon, föl-alá járkálva Paul előtt. – Ez érdekes.
Egy ütéssel kiverte Paul kezéből a munkafüzetet.
– Próbálj meg gondolkodni, szarcsimbók! – morogta. – Próbálj meg gondolkodni, a kurva életbe! Mondtad valakinek, hogy van egy lopott számítógépünk?
– Nem lopott – felelte Paul. – Sosem mondtam el senkinek… Azt hiszem, még azt se mondtam senkinek, hogy van egy új számítógépünk.
– Értem – bólintott Simon. – Akkor hát valamilyen varázslattal tudták meg? A számítógép képernyőjére mutatott.
– Valaki pofázott, a kurva életbe! – ordította. – Mert fenn van a kibaszott interneten! És én kurvára szerencsés leszek, ha. Nem. Veszítem. El. Az. Állásomat! Az utolsó öt szónál ötször vágta fejbe ököllel Pault. A gyerek behúzta a nyakát, meggörnyedt. Sötét folyadék szivárgott a bal orrlyukából; hetente többször is vérzett az orra.
– Na és te? – üvöltötte Simon a feleségének, aki még mindig kővé dermedve állt a monitor mellett. Szeme tágra nyílt a szemüvege mögött, keze úgy takarta el a száját, mint a muzulmán nőkét a fátyol.
– Te pletykálkodtál, a kurva életbe? Ruth leengedte a kezét.
– Dehogy, Si – suttogta. – Mármint kizárólag Shirley-nek mondtam el, hogy van egy új számítógépünk… és ő soha… Te idióta tyúk, te hülye liba, ezt meg minek árultad el neki?
– Mit csináltál? – kérdezte halkan Simon.
– Elmeséltem Shirley-nek – nyüszített Ruth. – De azt nem, hogy lopott, Si. Csak annyit mondtam, hogy hazahoztad…
– Hát akkor kurvára erről van szó! – Simon hangja sivítássá élesedet. – Az a kurva fia indul a választáson, hát persze hogy ki akar csinálni!
– De hát épp ő figyelmeztetett, Si, éppen most, ő nem… A férje odarohant hozzá és pofon vágta, pontosan úgy, ahogy azóta akarta, amióta meglátta azt a hülye, rémült képét. Ruth szemüvege elrepült, és a könyvespolcnak csapódott. Simon ismét megütötte, az asszony rázuhant a számítógépasztalra, amelyet olyan büszkén vásárolt a Délnyugati Közkórházban kapott első havi keresetéből.
Andrew megfogadott magában valamit. Most úgy tűnt számára, mintha egy lassított felvételen mozogna. A világ hideg, ragadós és kissé irreális lett.
– Meg ne üsd! – mondta a szülei közé nyomakodva. – Meg ne…
Ajka felhasadt a metszőfogaitól, amikor Simon behúzott neki egyet. Andrew hanyatt esett, rá az anyjára, aki a klaviatúrán terült el. Simon második ütése a fiú karját találta el, amellyel Andrew az arcát védte. Andrew igyekezett lekászálódni vergődő anyjáról.
Simon őrjöngve ütötte őket, ahol érte.
– Ne merészeld előírni nekem, mit tegyek! Ne merészeld, te gyáva kis geci, te ragyás takonypóc! A fiú térdre esett, úgy próbált elmenekülni. Az apja oldalba rúgta.
Andrew hallotta Paul szánalmas sikoltását: – Hagyd abba! – Simon ismét oldalba akarta rúgni, de Andrew félrehajolt, így az apja lábujjai a kályha téglaalapját találták el, mire váratlan és képtelen módon ő kezdett el bömbölni kínjában.
Andrew iszkolt előle. Simon a lábát markolta, egy helyben ugrált és rikácsolva káromkodott; Ruth a forgószékre rogyott, és a tenyerébe zokogott. Andrew föltápászkodott. Most megkóstolhatta, milyen ízű a vére.
– Bárki beszélhetett arról a számítógépről – lihegte, és megacélozta magát a következő ütlegekhez. Most, hogy amúgy istenigazából verték, bátrabb lett, mint az elején. A várakozás, az készíti ki az idegeket, amikor nézni kell, hogyan tolja előre az állkapcsát az apja, hallgatni kell, hogyan hergeli bele magát az erőszakba. – Te mondtad, hogy megruháztak egy biztonsági őrt! Akárki beszélhetett. Nem mi…
– Ne merészelj… te kibaszott kis geci… eltörtem a kurva lábujjamat! – hörögte Simon. Belezuhant egy karosszékbe, és tovább szorongatta a lábát. Úgy tűnt, azt várja, hogy sajnálják.
Andrew elképzelte, ahogy felkap egy pisztolyt, és belelő Simon arcába. Elképzelte, ahogy az apja vonásai szétrobbannak, agya beteríti a szobát.
– Pauline-nak meg már megint megjött a kurva havibaja! – ordított rá Simon Paulra, aki az ujjaival próbálta eltömni vérző orrát.
– Tűnés a szőnyegről! Tűnés a kurva szőnyegről, te kis köcsög! Paul kirohant a szobából. Andrew rányomta zsibbadt szájára a pólója szélét.
– És mi van a feketemunkával? – zokogta Ruth. Arca kivörösödött a férje öklétől, álláról folytak a könnyek. Andrew gyűlölte, amikor ilyen megalázottnak, szánalmasnak kellett látnia, de féligmeddig az anyját is gyűlölte, mert ő kereste magának, holott a vak is láthatta… – Itt azt írják, hogy svarc munka. Shirley arról nem tud, honnan tudhatna? Valaki a textilnyomóból lehetett. Mondtam én neked, Si, megmondtam én neked, hogy nem kéne fusiznod, mindig halálra idegeskedtem magam…
– Bassza meg, fogd be azt a lepcses pofád, te vinnyogó tehén, akkor persze nem volt baj, amikor elverhetted azt a pénzt! – üvöltötte Simon, és ismét előretolta az állát. Andrew szeretett volna ráordítani az anyjára, hogy hallgasson: akkor is pampog, amikor egy idióta is tudná, hogy tartani kell a száját, viszont hallgat, amikor beszélni kellene. Sosem tanul, sosem látja előre, mi következik.
Egy percig senki sem szólt. Ruth a szemét törölgette a keze fejével, és időnként szipogott. Simon a lábujját markolta, összeszorította a fogsorát, és fújtatott. Andrew lenyalta a vért fájó ajkáról, amely máris kezdett feldagadni.
– Bassza meg, ez az állásomba fog kerülni – mondta Simon, és eszelősen nézett körül a szobában, mintha lenne még valaki, akit elfelejtett megverni. – Máris a kurva létszámfölösleget emlegetik.
Most kirúgnak. Most… – Leütötte a lámpát az asztalról, de az nem tört el, csak arrébbgurult. Fölkapta, kirántotta a vezetéket a konnektorból, a magasba emelte a lámpát, és Andrew-hoz vágta, de a fiú félrehajolt.
– Ki a fasz pofázott? – üvöltötte Simon, miközben a lámpa szétrobbant a falon. – Valaki pofázott, bassza meg!
– Valamelyik szemét a nyomóból, nem? – üvöltötte vissza Andrew.
Lüktető ajka olyan vastag volt, akár egy mandaringerezd.
– Gondolod, hogy mi… gondolod, hogy mostanra nem tanultuk meg befogni a pofánkat? Mintha egy vadállat agyába próbált volna belelátni. Észrevette, hogyan mozognak az izmok az apja állán, mégis tudta, hogy Simont gondolkodóba ejtették a szavai.
– Mikor tették föl? – bömbölte Simon a feleségének. – Nézd meg. Mi a dátum? Az asszony még mindig zokogva bámulta a képernyőt. Most, hogy a szemüvege eltört, olyan közel kellett hajolnia, hogy alig kétujjnyira volt az orra a monitortól.
– Tizenötödikén – suttogta.
– Tizenötödike… vasárnap – mondta Simon. – Vasárnap volt, ugye? Sem Andrew, sem Ruth nem válaszolt. Andrew nem tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje van, és abban sem hitt, hogy sokáig kitartana.
– Vasárnap – mondta Simon -, így hát akárki. Bassza már meg ezt a lábujjat! – vonyította, mialatt feltápászkodott, majd eltúlzott mozdulatokkal sántikálni kezdett Ruth felé. – Tűnjél onnan! Az asszony azonnal felugrott a székből. Figyelte, ahogy a férje ismét átolvassa a szöveget. Simon harákolt, mint egy állat, hogy kitisztítsa az orrüregét. Andrew arra gondolt, hogy ha lenne egy drótja, simán megfojthatná az apját.
– Valaki a munkahelyről lehetett – mondta Simon, mintha most jutott volna erre a következtetésre, és nem a feleségétől meg a fiától hallotta volna. Kezét a billentyűkre tette, és Andrew felé fordult.
– Hogy szabadulhatok meg ettől?
– Mi?
– Te tanulod ezt a kurva számítógépelést! Hogy tüntethetem el innen?
– Nem tudod… nem lehet – felelte Andrew. – Ahhoz adminisztrátornak kell lenned.
– Akkor legyél te az adminisztrátor! – parancsolta Simon. Felugrott, és a forgószékre mutatott.
– Nem lehetek adminisztrátor – válaszolta Andrew. Attól félt, hogy Simon belelovalja magát egy újabb dührohamba. – Ahhoz szükség van a megfelelő azonosítóra és a jelszóra.
– Hogy te is mi a lófasznak vagy a világon! Mellbe vágta Andrew-t, miközben elsántikált mellette. A fiú a kályhának tántorodott.
– Hozd ide a telefont! – üvöltötte Simon a feleségének, amint visszaült a karosszékébe.
Ruth fogta a telefont, odavitte. Simontól félméternyire megtorpant.
Férje kitépte a kezéből a készüléket, és beütött egy számot.
Andrew és Ruth némán várakozott, miközben Simon telefonált, először Jimet, aztán Tommyt hívta, akikkel együtt fusizott munkaidő után a textilnyomóban. Dühét és gyanakvását szitkokkal sűrűn megtűzdelt, kurta mondatokban zúdította rá a telefonon át a cinkosaira.
Paul nem jött vissza. Talán még mindig az orrvérzését próbálta elállítani, de valószínűbb, hogy túlságosan félt. Andrew szerint az öccse oktalanul viselkedett. A legbiztonságosabb akkor távozni, amikor Simon engedélyezi.
Az apja befejezte a telefonálást, a készüléket szó nélkül odanyújtotta Ruth-nak; az asszony átvette, sietve visszatette az állványára.
Simon ült és gondolkozott. Törött lábujja lüktetett, a kályha forróságától megizzadt, és forrt benne a tehetetlen düh. Azzal nem foglalkozott, hogy eltángálta a feleségét és a fiát, egy gondolatot sem pazarolt rájuk; szörnyűség történt vele, természetes, hogy azokon tölti ki a mérgét, akik a legközelebb állnak hozzá; az élet már csak ilyen. Mindenesetre Ruth, a hülye tyúk elismerte, hogy beszélt Shirley-vel… Gondolatban összeállította a bizonyítékok láncolatát ahhoz, ahogy szerinte történhettek a dolgok. Valamelyik fasz (gyaníthatóan a rágózó targoncavezető, aki igencsak sértett pofát vágott, amikor Simon elhúzott mellette a Parlagon) ugatott Mollisonéknak (ez valamilyen logikátlan módon hihetőbbnek tűnt, miután Ruth bevallotta, hogy említette a számítógépet Shirley-nek), és ők (Mollisonék, az urak, a síkosak és a simlisek, akik senkivel sem osztoznak a hatalmon) kiírták a weboldalukra (a vén tehén Shirley az oldal adminisztrátora – ami fölteszi a koronát az elméletre).
– A te kurva barátnőd – mondta Simon nedves arcú, reszkető szájú feleségének. – A kibaszott Shirley. Ő csinálta. Eláztatott, hogy ne álljak a fia útjában. Ő csinálta.
– De, Si…
Fogd be, fogd be, te hülye liba!, gondolta Andrew.
– Még mindig őt pártolod, mi? – bömbölte Simon, és fel akart tápászkodni.
– Nem! – sikoltotta Ruth. Férje visszasüllyedt a székbe, mert lüktető lába nem bírta el a súlyát.
A Harcourt-Walsh igazgatósága nem fog örülni a fusizásnak, gondolta Simon. Kitelik a mocsok rendőrségtől, hogy idejönnek és szimatolnak a számítógép miatt. Megrohanta a tettvágy.
– Te! – bökött Andrew-ra. – Húzd ki azt a számítógépet! A kábeleket és mindent. Velem jössz.
