Cselszövés, árulás és gyilkosság. A regény visszarepít a 17. századi Afrikába, s felidézi a korabeli Londont. Orrunkban érezzük az illatokat és nyelvünkön az ízeket. Ben Kane, a történelmi regények mestere nemhiába dicséri A szultán asszonya című könyvet.
Sztereotip felépítéssel bírálnak minden történelmi regényt, amelyben van egy szép nő, akit elrabolnak (ez esetben kalóztámadás történik), majd ez az „új” és idegen világba kerülő nő egy szolga segítségével valahogy sikerrel átvészeli a megpróbáltatásokat. Valóban a közhelyek tára lehetne egy hasonló alapra épülő történet, mégis, Jane Johnson regényét messze elkerülik a klisék és a sablonos jelenetek. Az ő főhősnője átél és megél, főhősét pedig nem kigyúrt izomzatáért, és csak vágyálmokban létező személyiségéért szeretnénk megismerni.
Jane Johnson A szultán asszonya című regénye valóban történelmi regény; a 17. század végén járunk. És valóban kalandok sorát éli át főhősnőnk, szőke angol lány, aki két szolgálóleányával londoni jövendőbelijéhez tart. Az sem okoz meglepetést, hogy Alys hajóját kalózok támadják meg. A barbárok a szép szüzet a szultánnak szánják, s Meknészben nagy haszonnal el is adják a háremébe.
S ha mindeddig a távoli kultúra bemutatása nem nyűgözött volna le, akkor innentől a történet miatt is érdemes továbblapozni, és olvasni. Hiszen itt kezd érdekessé válni… Egy nap a rabszolga Núsz-Núsz, a szultán fekete írnoka a gyógyfüvesnél hagyja a szultán főfelesége által rendelt szerek listáját, és amikor visszatér a boltba, a kereskedőt holtan találja. Azonban a valódi bérgyilkos helyett az ártatlan írnokot fogják le.
Alyshez hasonlóan az írnokra is szörnyű sors vár. Szorult helyzetükben egymásnál keresnek menedéket. A fekete szudáni fiú és a fehér angol lány egymásba szeretnek, s együtt szőnek terveket a menekülésre. Ám mielőtt kiszabadulnának az udvari élet poklából, egymásban is kételkedve élnek át pestisjárványt, hárembeli intrikákat, mérgezési kísérleteket és egy dühöngő szultánt, aki a nőket csak szexuális játékszernek tekinti.
Vajon sikerül elkerülniük balsorsukat és megmenekülni a biztos halálból? S milyen élet vár rájuk a fehér Európában?
Jane Johnson Cornwallban született, de az év felét berber férjével Marokkóban tölti. Évek óta a könyvkiadásban dolgozik, gyerekkönyvek és felnőtteknek szóló regények írója. A szerelem amulettje az írónő második regénye, amelyet Marokkó és az ott élő népek története ihletett. A szultán asszonya pedig a 17. század végi Meknészbe, Afrikába repíti el az olvasót.
Jane Johnson: A szultán asszonya
(Részlet a könyvből)
13. FEJEZET
Alys
Eltelt egy bő hét, és azóta nem hívtak újra a szultán hálószobájába. Némi szorongás után megkönnyebbültem, hogy nem kell végigélnem azt a gonoszságot. De vajon megfogantam? Ez a kérdés gyötör azóta szüntelen. Egyáltalán, lehetséges teherbe esni egy ilyen együttléttől is?
A meggyalázásom után jött két sötét bőrű lány, és miközben eszetlenül csacsogtak-fecsegtek, úgy bepólyáltak, ahogy a kisbabákat szokás, hogy megóvják a magot, amely belém lett plántálva. Másnap kicsomagoltak, s csodálkozva nézték a bőrömet, még az ujjukat is a karomba nyomták, hogy lássák, milyen könnyen rózsaszínűvé válik ott, ahol hozzám érnek. Megfürdettek, megtöröltek, felöltöztettek, majd feltettek egy hordágyszerűségre, s vállmagasságba emelve az alkalmatosságot, keresztülhurcoltak a hárem udvarán-kertjein, miközben a többi nő sivítozott, kurjongatott, nyelvük őrült módon úgy járt ide-oda a szájukban, mint a motolla. Mintha a bolondokházába kerültem volna.
Mintha ez valami ünneplésféle lett volna nekik, de én már a látványuktól rosszul voltam, így el is fordítottam a tekintetemet. A fejük felett boltívek húzódtak, s mindenfelé virágok, madarak, meg odafent a kék ég… Valahol ott, vagy még azon is túl, ott az Isten, gondoltam, akit megtagadtam, s most lenéz rám, és ítélkezik.
Addig sirattam bűnös magamat, míg már könnyem sem maradt.
ٯ
– Alys! – szólít valaki, de furcsán, szótagolva ejti a nevemet: A-lys… A királyné az, vagy kicsoda, aki látogatóba jött hozzám. Rettentően kövér teste színes kelmébe burkolva, és alaposan fel van díszítve tarkabarka ékszerekkel: vastag aranyláncok és gyöngysorok fonják körbe széles bikanyakát; súlyos fülbevalók húzzák le fülcimpáit; sűrű haját csillogó kövekkel ékes pánt fogja le. Karja könyöktől lefelé tele van karkötővel, csoda, hogy emelni tudja, bár van olyan izmos, mint akármelyik férfiember. A bőre hollófekete, mint annak az eunuchnak, Núsz-Núsznak, akinek olyan rezzenéstelen, szoborszerű az arca, mintha maszkot viselne. Az enyém mellé helyezi az alkarját, s nevet a feltűnő különbség láttán. De nem kedves, nem barátságos ez a nevetés, inkább mintha gúnyolódna rajtam: ő, a sötéten ragyogó, a buja, a termékeny nevet rajtam, aki sápadt vagyok, sovány és gyönge. Olyan szélesen vigyorog, hogy látom aranyfogait, meg a lyukakat is a hiányzó fogai helyén, de a tekintete hideg marad és kemény, mint egy darab kőszén.
Aztán elfordul, s egyik szolgálólányától elvesz valamit, s felém nyújtja. Egy csésze az, aranyból, mint a Grál kelyhe, benne valami sötét és fura szagú, gőzölgő folyadékkal. Folyamatosan beszél hozzám, mintha meg akarna nyugtatni, közben a karomat paskolgatja, mintha a puszta érintése érthetővé tenné a szavait.
Bármi is van az edényben, nem akarom meginni. Rázom a fejem, és olyan udvariasan tolom el a kezét, ahogy csak bírom, ő azonban makacsul csak meg akar itatni. A csészét a számhoz emeli, miközben másik lapátkezével a fejemet nyomja a csésze felé. A folyadék kesernyés, rossz szagot áraszt. Elfordítom a fejemet, mire ismét próbálkozik, még erősebben, s egyre mérgesebben. Aztán bosszúból gonoszul belecsíp a karomba.
Önkéntelenül felkiáltok fájdalmamban, s kiverem a csészét a kezéből. A folyadék a szőnyegre ömlik, párája szétoszlik a levegőben. Zidana két karját az égnek emelve, csattogó karkötőkkel hadonászik, ugrál körülöttem dühödten, és nyilván pogány isteneit uszítja ellenem.
Rettegek tőle, de nem mutatom, bár a lábam remeg, remélem, nem veszi észre. Még egyszer, utoljára rám mered mérgesen, aztán élesen rikkant a hölgyeinek, s elmasírozik. Áldott csönd hull rám, mikor végre egyedül maradok.
Hamarosan azonban vissza is tér egy férfival egyetemben, aki olyan magas, hogy betölti az ajtókeretet. Hirtelen az a bolond gondolatom támad, hogy ők ketten magukba szívnak minden fényt, s nekem már nem marad… Aztán a férfi közelebb jön, s akkor látom, hogy Núsz-Núsz az.
– Jó napot, Alys – üdvözöl komoly arccal.
Meg sem tudok szólalni, mert egyre csak engem néz, s olyan súlya van a tekintetének, hogy megnémít vele.
– Alys, jól vagy? Sápadtnak látszol.
– Csak világos a bőröm. Nem is értem, honnan látod, hogy mikor vagyok sápadt.
Lehorgasztja a fejét.
– Bocsánatodat szeretném kérni a múltkori viselkedésemért. Könyörgöm, ne érezd magad megbántva!
Eszembe jut, hogy kinevetett, s kihúzom magam.
– Semmi baj, uram, már el is felejtettem.
Óvatosan beszélünk egymással, de hiszen ott van közöttünk a láthatatlan, sötét szakadék: látott engem meztelenül, és azt is, hogy úgy bánnak velem, mint egy nőstény állattal.
A királyné hadar valamit Núsz-Núsznak, aki feszülten hallgatja, még a szeme is kikerekedik. Aztán hozzám fordul:
– Alys, figyelj jól rám. Mosolyogj, és bólints, amikor azt mondom. Ne háborogj, rejtsd el, mit gondolsz, ez itt nagyon fontos a túléléshez. tanulj meg maszkot viselni, ami mögé elrejtheted a valódi arcodat. Értesz engem?
Bólintok, de a szívem riadtan meglódul. Mi jöhet még? Van még annál is rosszabb, ami eddig történt?!
– Valamit hozott, amit meg akar veled itatni. Vedd el a csészét, köszönd meg, s hálásan csókold meg a kezét. Elmondom neki, hogy nem értetted az imént, mekkora megtiszteltetésben akart részesíteni, hogy ezt az italt hozta neked. De ne feledd, Alys: nem szabad meginnod! Játszd el, hogy belekortyolsz, aztán majd valami ürüggyel eltávolítom őt a közeledből. Aztán amikor nem lát senki, öntsd ki a csésze tartalmát a földre, és tartsd az üres csészét a kezed ügyében, amikor pár perc múlva visszajövök érte.
Először elönt a forróság, aztán mintha jéggé dermednék.
– Meg akar mérgezni?
– Mosolyogj! – mondja gyorsan, és én engedelmeskedem. – Nem egészen arról van szó, de majd később elmagyarázom.
A királyné csettint egyet, s egy szolga megjelenik az újratöltött csészével. Le sem bírom venni róla a szemem. Mi lehet benne? Nem egészen méreg, akkor mi? Valami, amitől beteg leszek, de nem halok meg? Ennyi idő alatt hogy tudott így meggyűlölni? Mitől tart, miféle fenyegetést jelenthetek én őrá nézve?
– Vedd el a csészét, és köszönd meg, de sok szóval! – figyelmeztet Núsz-Núsz aggodalmas arccal. Ez vajon az igazi arca a maszk alatt? Ekkor veszek észre az arcán a szeme és a szája körül néhány barázdát, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Nagyon jóképű, fut át rajtam a döbbent felismerés; méltóságteljes és lenyűgöző. Abban a pillanatban már hallom is anyám felháborodott hangját képzeletben: „De hiszen ez egy vadember, egy rabszolga! Olyan fekete, mint a szurok!” Valójában nem is fekete, inkább nagyon sötét barna, mint nagyanyám kedvenc tölgyfa padja, amelyet ezernyi hát koptatott, s az idő színezett sötétre. Meleg a bőre színe, míg az enyém hidegnek látszik. A lábam megint reszketni kezd az idegen köntös takarásában.
– Vedd el a csészét! – szól rám rekedten, mire elkapom róla a pillantásomat, elveszem az italt, aztán eszembe jut, hogy kézcsókot várnak tőlem. – Köszönöm, asszonyom, nagyon kedves öntől – hadarom utána. – Nagyon hálás vagyok, hogy gondol rám.
A nő merően bámul. Így érezheti magát a selymes pókhálóba keveredett légy, ahogy én most. Verdes kétségbeesetten, miközben a pók csöndben figyeli, és várja a percet, amikor lecsaphat az áldozatára.
– Tégy úgy, mintha innál belőle – szól rám Núsz-Núsz, én meg ajkamhoz emelem a csészét, s megdöntöm, mígnem a folyadék a bőrömhöz ér. Meleg, és rothadó bűzt áraszt. Közben nyelek egyet, ennél többre nem vagyok képes, hogy eljátsszam az ivást.
– Mondd meg neki, hogy az íze idegen nekem, de nagyon hálás vagyok a figyelmességéért, és az utolsó cseppig meg fogom inni – mondom az eunuchnak, és figyelem, ahogy lefordítja a szavaimat. A királyné bólint, de nem mozdul a helyéről. Ismét úgy teszek, mintha lenyelnék egy kortyot, s ezúttal a folyadék a nyelvem hegyéhez ér. Édeskés szaga ellenére olyan keserű, mint az epe. Talán azért is, no meg a gondolattól köhögni kezdek, mire a nő elmosolyodik. Núsz-Núsz ijdetnek ltászik, s gyorsan mond valamit a kirélynénak, hogy elvonja rólam a figyelmét. Ki is fordulnak a szobából, s egyedül maradok. Egy pillanatig nézek utánuk, mert fúrja az oldalamat, miről beszélhetnek, ami így elvonja rólam és keserű italomról az asszonyság figyelmét.
Aztán gyorsan felemelem a szőnyeget, és aláborítom a csésze tartalmát. Aztán csak ücsörgök tovább a díványon, várom őket kötelességtudóan, ölemben az üres aranycsészével. Mikor visszajönnek, a szultánné gyorsan mellém lép, megnézi a csészét, aztán körbepillant, átvizsgálja a dívány környékét. Gyanakszik, ez világos, de a folyadékot nyom nélkül elnyelte a kövezetlen földpadlózat. Megjátszott mosollyal nézünk egymásra a szultánnéval, aztán ő kimegy.
Núsz-Núsz közelebb jön hozzám.
– A szultán ma éjszakára ismét magához rendelt.
Úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna. Hányingerem támad, de leküzdöm, mert tudom, hogy akkor megint jönnének a keserű pohárral.
– Viseld el, Alys, ez jó jel, kedvel téged – mondja Núsz-Núsz, s indul kifelé.
– Mi volt a csészében? – szólok utána, de nem felel. Kimegy a kertbe, s egy zöld ágacskával a kezében tér vissza.
– Ha bármikor szükséged lenne rám, küldd el hozzám a szolgádat egy darab korianderrel – szólal meg –, s én azonnal jövök.
