„Mert azt, ami történt, csak erős túlzással lehetne interjúnak nevezni; legalábbis biztosan az egyik legfurcsább interjú volt, amit valaha készítettem.” Egy igazi könyvsikerből, Javier Cercas Szalamiszi katonák című regényéből ajánlunk egy részetet.
„Épp akkor töltöttem be a negyvenet, de szerencsére – vagy azért, mert újságírónak nem vagyok olyan rossz, mint írónak (bár valószínűbb, hogy senki nem volt hajlandó elvégezni a munkámat annyi pénzért, mint én) – visszavettek.”
A spanyol polgárháború utolsó napjaiban történt, hogy egy köztársasági katona megmentette az ellenség fő ideológusának életét. A különös történet egészen véletlenül jutott a fiatal író, Javier Cercas fülébe, s aztán sokáig nem hagyta nyugodni. Mi is történhetett igazából? El tudjuk-e képzelni azt a pillanatot?
A köztársasági csapatok helyzete már reménytelen, vonulnak vissza a francia határ felé, amikor valaki úgy dönt, végezzék ki a francóista foglyok egy csoportját. Köztük van Rafael Sánchez Mazas író, a Falange alapítója és ideológusa. Mazasnak azonban sikerül megszöknie, elrohan az erdőbe, s amikor egy köztársasági katona megtalálja, csak ránéz, majd visszafordul, Itt nincs senki!, – mondja a társainak.
Cercas úgy érezte, Mazas életéből s főként ebből a sztoriból, a rejtélyből – vajon miért döntött úgy az a katona, hogy megkíméli a fő falangista életét – jó dokumentumregényt lehet írni. Meg is írja, de úgy érzi, valami még hiányzik S akkor találkozik Roberto Bolañóval, a Spanyolországban élő híres chilei íróval, aki elmesél neki egy másik történetet, amely aztán teljesen megváltoztatja a tervezett regényt sőt magának a szerzőnek az életét is. Mert lehet, hogy Bolaño történetének hőse ugyanaz a katona s talán még él, még lehet beszélni vele.
Cercas könyve az elmúlt évtized legnagyobb spanyol könyvsikere, nagyszerű film is készült belőle David Trueba rendezésében. George Steiner szerint olyan könyv, amely biztosan klasszikussá válik.
Javier Cercas 1962-ben született Ibahernandóban. Több kötete megjelent már (esszék, cikkek, regények), amikor 2001-ben a Szalamiszi katonák-kal óriási sikert aratott, számos díjat nyert el hazájában, és világszerte az egyik legolvasottabb kortárs spanyol szerző lett. Hasonlóan sikeres 2009-ben megjelent Anatomía de un instante (Egy pillanat anatómiája) című könyve, melyben az 1981-es spanyolországi puccskísérletet dolgozta fel; valamint legújabb regénye, a Las leyes de la frontera (A határ törvényei), amelyben egy kamaszokból álló bűnbanda történetét meséli el.
Javier Cercas Szalamiszi katonák című könyve az utóbbi évek egyik legnagyobb spanyol könyvsikere volt. Javier Cercas-szalkészült interjú ITT olvasható.
Javier Cercas: Szalamiszi katonák
(részlet)
Több mint hat éve, 1994 nyarán hallottam először Rafael Sánchez Mazas kivégzéséről. Három dolog történt velem akkoriban: meghalt az apám, elhagyott a feleségem, és lemondtam az írói karrierről. Nem, ez így nem igaz. Pontosabban az előbb felsorolt dolgok közül valójában csak az első kettő igaz, a harmadik már kevésbé. Írói karrierem valójában sosem indult be, így nehezen mondhattam volna le róla. Helyesebb úgy fogalmazni, hogy épp csak beindult, amikor felhagytam vele. Első regényem 1989-ben jelent meg, és a két évvel korábban publikált elbeszéléskötetemhez hasonlóan ennek is közönyös volt a fogadtatása, de a hiúság és egy akkori barátom által írott dicsérő kritika elhitette velem, hogy regényíró válhat belőlem, és ennek érdekében az a legjobb, ha otthagyom újságírói állásomat, és mindenestül az írásnak szentelem magam. Ennek a váltásnak öt évig tartó anyagi, fizikai és lelki gyötrődés, három befejezetlen regény és egy rettenetes depresszió lett a gyümölcse, amely két hónapra a tévémmel szemközt lévő fotelhez láncolt. Feleségem pedig megunta, hogy ő fizeti a számláimat – beleértve apám temetésének költségeit is –, és állandóan azt kell néznie, hogy sírva bámulom a kikapcsolt televíziót, úgyhogy végül is elhagyott, épp, amikor már kezdtem magamhoz térni. Nem maradt más választásom, mint örökre elfelejteni irodalmi ambícióimat, és visszavételemet kérvényezni az újságnál.
Épp akkor töltöttem be a negyvenet, de szerencsére – vagy azért, mert újságírónak nem vagyok olyan rossz, mint írónak (bár valószínűbb, hogy senki nem volt hajlandó elvégezni a munkámat annyi pénzért, mint én) – visszavettek. A kulturális rovathoz helyeztek, vagyis oda, ahova rendszerint azok kerülnek, akiket sehol máshol nem tudnak elhelyezni. Eleinte, azzal a kimondatlan céllal, hogy megbüntessenek hűtlenségemért – bizonyos újságírók szemében ugyanis az a kolléga, aki regényírásra adja a fejét, nem más, mint áruló –, szinte minden munkát velem végeztettek, épp csak kávét nem kellett hoznom a sarki presszóból az igazgatónak, és csak kevés kollégám nem heccelődött és gúnyolódott a káromra. Ahogy telt-múlt az idő, árulásom emléke egyre halványodott: hamarosan kishíreket szerkesztettem, cikkeket írtam és interjúkat készítettem. Így történt, hogy 1994 júliusában Rafael Sánchez Ferlosiót is meginterjúvoltam, aki épp előadás-sorozatot tartott az egyetemen. Tudtam, hogy Ferlosio rendkívül utál nyilatkozni, de egy barátomnak köszönhetően (jobban mondva egy barátom barátnőjének, aki Ferlosio látogatását szervezte a városban) sikerült elérnem, hogy beleegyezzen egy rövid beszélgetésbe. Mert azt, ami történt, csak erős túlzással lehetne interjúnak nevezni; legalábbis biztosan az egyik legfurcsább interjú volt, amit valaha készítettem. Először is Ferlosio a barátai, követői és csodálói gyűrűjében jelent meg a Bistrot teraszán. Hanyagul volt öltözve, külsejében egy származását szégyellő kasztíliai arisztokrata és egy keleti harcos szelleme ötvöződött. Feje tekintélyt parancsoló volt, haja kócos, helyenként őszbe hajló, arca kemény és szikár, orra, mint a zsidóké, arca pedig borostás. Kívülről nézve egy hívei gyűrűjében álló vallási gurura emlékeztetett. Ráadásul kereken visszautasította, hogy bármely kérdésemre válaszoljon, mondván, hogy a könyveiben már mindegyikre megadta a tőle telhető legjobb választ. Nem mintha nem akart volna beszélni velem, épp ellenkezőleg: annak ellenére, hogy barátságtalan ember hírében állt (bár lehet, hogy ez is csak amolyan szóbeszéd volt) nagyon szívélyesen viselkedett, és az egész délutánt végigcsevegtük. A gond csupán az volt, hogy ha én az interjú megmentése érdekében, mondjuk, a tudatosan cselekvő és a végzetük által irányított személyiségek közti különbségről kérdeztem, ő, mondjuk, a perzsa hajóhad szalamiszi csatavesztésének okairól szóló tudományos elemzéssel felelt; miközben én, mondjuk, az Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulója alkalmából kiadott történelmi dokumentumokról próbáltam kicsikarni a véleményét, ő sűrű gesztikulálások közepette, részletekbe menően ecsetelte, mondjuk, a gyalu használatának fortélyait. Rendkívül kimerítő huzavona volt az egész, mindenesetre már az utolsó sörünket ittuk, amikor Ferlosio elmesélte az apja kivégzésének történetét, amely aztán az elmúlt két évben olyan nagy lázban tartott. Nem emlékszem már, hogy ki és hogyan hozta fel Rafael Sánchez Mazas nevét – talán Ferlosio egyik barátja, talán maga Ferlosio.
– Az innen nem messze lévő collelli kolostorba vitték kivégzésre – mesélte Ferlosio, majd rám nézett. – Járt már valaha arrafelé? Én sem, de tudom, hogy Banyoles mellett van. A háború végén történt. Július tizennyolcadika Madridban érte, és a chilei nagykövetségen kellett menedéket kérnie, ahol több mint egy évet töltött. Harminchét vége felé szökött meg Madridból egy teherautón, álruhába öltözve, talán azt gondolta, hogy átjuthat Franciaországba. Barcelonában azonban elfogták, és amikor Franco csapatai megérkeztek a városba, elhurcolták a határhoz közel fekvő Collellbe. Ott akarták kivégezni. Valószínűleg kaotikus tömegmészárlás volt, mert a háborút addigra már elvesztették, és a köztársaságiak fejvesztve menekültek a Pireneusok felé, így feltehetően nem is tudták, hogy épp a Falange egyik alapítóját, sőt, mi több, José Antonio Primo de Rivera személyes jó barátját készülnek kivégezni. Apám megőrizte azt a irhamellényt és nadrágot, amelyben agyon akarták lőni, sokszor mutatta, talán még ma is megvan valahol. A nadrág jó pár helyen lyukas volt, ahol a golyók súrolták. Apám kihasznált egy óvatlan pillanatot a fejetlenség közepette, és berohant az erdőbe. Egy üregben bújt el, onnan hallgatta a kutyák ugatását meg a milicisták lövéseit és kiáltásait. Nem vesztegethettek sok időt a felkutatására, mert Franco csapatai már a nyomukban voltak. Apám egyszer csak zajt hallott a bokrok közül, megfordult, és látta, hogy ott áll egy milicista, aki őt nézi. Ekkor kiáltás hasított a levegőbe: „Ott van?” Apám azt mesélte, hogy a milicista néhány pillanatig meredten nézte, majd anélkül hogy levette volna róla a szemét, elkiáltotta magát: „Itt nincs senki!”, azzal megfordult és elment.
