Összetéveszthetetlenül egyéni, és nemzedékére mégis jellemző hangon szólalt meg, ám ő volt az egyedüli, aki spontán líraisággal tudott „énekelni”. Jékely Zoltán költő és műfordító száz éve született.
„Mindnyájan tudjuk, ő a költői költő, a költő archetípusa. És ha egyetlen sort sem írt volna, akkor is maga volna a líra, alkatának hullámló, romantikus köpenyében járva Óbudán és Kolozsvárt, fenyőerdők mélyén és párizsi utcán, életöröm és melankólia láthatatlan, örökös csokrával a kezében. Személyének kivételesen erős volt a stílusfoka. És kivételesen erős, átható költészetének stílusfoka is.” Nemes Nagy Ágnes a Jékely című írásában szinte dicsérettel illeti Jékely Zoltánt és annak költészetét.
Erdélyből Budapestre
Jékely Zoltán: Fecskék
(haiku)
A villanydrót öt égi vonalán
izgága hangjegyek a füstifecskék.
Ha lejátszhatnám, bennük már az estét
s az ősz első akkordját hallanám.
(Kolozsvár, 1933)
Száz éve, 1913. április 24-én született Jékely Zoltán posztumusz Kossuth-díjas költő, műfordító, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja, aki hol legényes, hol búsongó dallamát az édessé váló sanzonba tévedés veszélyétől a tárgyi valóság, valamint a meditáció iránti erős ösztöne óvta meg. „Ösztönös” költő volt, ami esetében a természethez való közeliséget jelentette, verseiben megelevenednek az erdélyi táj gyors patakjainak, hegyormainak, ódon városaink és az emberek sajátos nyelvezetének érzékletessége, sőt erotikája.
Nagyenyeden látta meg a napvilágot brassói szász eredetű családban, költő-tanár apját írói nevén, Áprily Lajosként tartja számon az irodalomtörténet. A család 1926-ban Kolozsvárra költözött, Jékely az ottani református kollégium diákja volt három évig, amikor is 1929 nyarán apja úgy döntött: fiai jövője érdekében Budapestre települnek. Jékely már a Lónyay református gimnáziumban érettségizett, majd az Eötvös Collegium tagjaként magyar-francia-művészettörténet szakon diplomázott 1935-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Ezután az Országos Széchényi Könyvtárban fizetés nélküli gyakornok, majd 1938-tól kinevezett könyvtáros lett.
Húszéves kora körül már érett költő volt, nemzedékének egyik legnagyobb tehetségeként tartották számon. Versei a Nyugatban, a Szép Szóban, a Válaszban, az Erdélyi Helikonban jelentek meg; pártfogolta Babits Mihály, nagyra értékelte Szerb Antal, Halász Gábor. 1936-ban adta közre Éjszakák című verseskötetét, majd ezt követte az Új évezred felé 1939-ben és a Mérföldek, esztendők négy évvel később. 1937-ben jelent meg első regénye, a Kincskeresők, amelyet 1938-ban a Medardusz, 1940-ben a Zugliget című követett.
1939-ben megkapta a Baumgartner-díjat, római ösztöndíjasként dél-olaszországi utazást is tett. Vonzotta a latin világ, de honvágya Erdély után nem csillapodott. Miután a második bécsi döntés visszajuttatta Magyarországnak Észak-Erdélyt, 1941 tavaszán a kolozsvári egyetemi könyvtár munkatársa lett. Ott ismerkedett meg a marosvásárhelyi előadó-művésznő Jancsó Adriennel, akit 1942-ben feleségül vett, hamarosan leányuk, majd fiuk született.
Csodálatos utazások
Jékely Zoltán megtalálta helyét az erdélyi magyar irodalmi életben, de tartotta a kapcsolatot az anyaországi irodalommal is. A második világháború után, amikor az erdélyi területek visszakerültek Romániához, a Magyar Népi Szövetség lapja, a Világosság munkatársa volt. Hiába jelent meg két prózai kötete, erdélyi lehetőségeit szűknek, a légkört szorongatónak érezte, ezért 1946 augusztusában családjával visszaköltözött Budapestre, ahol 1954-ig a Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozott.
1948-ban Álom című verseskötetét a hivatalos kultúrpolitika „dekadens temetőköltészetnek” minősítette, a könyvet betiltották és bezúzták, Jékelyt kizárták az Írószövetségből. A hallgatás évei alatt műfordításból élt, lírai és prózai életművét – a megjelenés reménye nélkül – gyarapította. Gyakran időzött a Dunakanyarban apja házában, szenvedélye a horgászat lett.
Az irodalmi életbe csak 1956-ban térhetett vissza A csodálatos utazás című mesefeldolgozással. Az 1960-as évektől aztán egymást követték verseskönyvei: 1964-ben jelent meg a Lidérc-űző, 1968-ban az Őrjöngő ősz, 1972-ben Az álom útja, 1977-ben a Minden csak jelenés. Gyűjteményes és válogatott kötetei: a Csillagtoronyban (1969), Az idősárkányhoz (1975), az Évtizedek hatalma (1979). Regényekkel, elbeszélésekkel, esszékkel is jelentkezett. A kultúrpolitika óvatosan kezelte, a tűrt kategóriába sorolta, ezért soha nem kapta meg a rangjának kijáró elismerést. 1970-ben és 1979-ben átvehette a József Atilla-díjat, a Kossuth-díjat azonban csak 1982. március 19-én bekövetkezett halála után jóval később, 1990-ben posztumusz kapta meg.
Jékely Zoltán: Gyertyaláng
(haiku)
Egyetlen égő gyertyaszál,
s szobám így 100 év óta áll!
– Ha elfuvintom, hirtelen
belép saját kísértetem…
1981. december
Jékely verseiben a „nyugatos” és az erdélyi magyar költészet hagyományait elevenítette fel, költészetét ő maga „életrajzi szerkezetű, folyamatos énregénynek” nevezte. Végtelenül igényes volt, sokszor átírta sorait, s azokat a verseit, amelyeket kijavíthatatlanul sikerületlennek tartott, összegyűjtve elégette. És ismét, ahogy Nemes Nagy Ágnes írta róla: „Mindnyájan tudtuk, hogy ő a költői költő, a költő archetípusa”.
Munkabírása is hatalmas volt: amikor elhallgattatták, könyvtárosi munkája mellett Dantét, Petrarcát, Shakespeare-t, Goethét, Schillert, Stendhalt, Racine-t, Kiplinget, Dumas-t, Thomas Mannt és román költőket fordított. Széchenyi István szellemének újraélesztése érdekében lefordította a „legnagyobb magyar” javarészt németül írott Naplóját. Jékely regényei többnyire önéletrajzi elemeket tartalmaznak, drámái (Fejedelmi vendég, 1968; A bíboros, 1969) az erdélyi történelem eseményeit idézik föl. Esszéi, tanulmányai mellett a 18 éves korától vezetett naplói is értékesek. Ahogy egyik méltatója írta: „Elegáns és bölcs lovagja volt az irodalomnak”. A Jékely-Péterfy famíliában végigkövethető az érzékeny, művészi kreativitás és tehetség: Péterfy Bori zenész-színész dédapja Áprily Lajos költő, műfordító, nagyanyja Jancsó Adrienne előadóművész, nagyapja Jékely Zoltán író, költő, édesapja Péterfy László szobrász, bátyja Péterfy Gergely író, unokatestvére pedig Gerlóczy Márton író. Férje Merényi Dávid fotós.
