„Versírásra leggyakrabban valami fájdalom élménye, állapota vagy emléke indít” – vallotta a 110 éve született Jékely Zoltán posztumusz Kossuth-díjas költő, műfordító, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja.
Jékely Zoltán 1913. április 24-én született Nagyenyeden brassói szász eredetű családban, költő-tanár apját felvett írói nevén, Áprily Lajosként tartja számon az irodalom. A család 1926-ban Kolozsvárra költözött, Jékely az ottani református kollégium diákja volt három évig, amikor is – 1929 nyarán – apja úgy döntött: fiai jövője érdekében Budapestre települnek. A Lónyay református gimnáziumban érettségizett 1931-ben, majd az Eötvös Collegium tagjaként magyar-francia-művészettörténet szakon diplomázott 1935-ben a budapesti egyetemen. Ezután az Országos Széchényi Könyvtárban helyezkedett el, előbb fizetés nélküli gyakornok, majd 1938-tól kinevezett könyvtáros.
JÉKELY ZOLTÁN: AZ ÁLOM ÚTJA
Egy álom indul lappantyu-szárnyon,
útjában holdfény, cseresznye-ág:
vén kút tükrében nézi magát,
hogy szép legyen, hogy Rád találjon.
Lámcsak, az éj mindegyre újratermi
a nappal megkopott szárny hímporát!
Mihelyt a lélek a romtestből kivált:
tud még suhanni, a sorssal perelni!
Májusi kertek felett repülve
meglesi, mit rejt a szirmos bozót:
és lop virágot, fülemileszót,
s terhével alászáll
egy bársonyos ölbe!
Húszéves kora körül már érett költő volt; színrelépésének pillanatában nyilvánvalóvá vált, hogy nemzedékének legnagyobb tehetsége. Versei a Nyugatban, a Szép Szóban, a Válaszban és az Erdélyi Helikonban jelentek meg rendszeresen. Pártfogolta Babits Mihály, nagyra értékelte Szerb Antal, Halász Gábor. Nem apja árnyékában akart költő lenni, pontosan látta, ha nem találja meg saját hangját és világát, nem lesz jövője. 1936-ban adta közre Éjszakák című verseskötetét, majd ezt követte két további kötet: az Új évezred felé 1939-ben és a Mérföldek, esztendők négy évvel később. 1937-ben adta ki első regényét, a Kincskeresőket, amit 1938-ban a Medardusz, 1940-ben a Zugliget című követett.
1939-ben megkapta a Baumgartner-díjat. 1939-40-ben római ösztöndíjas volt, s első feleségével dél-olaszországi utazást tett. Vonzotta a latin világ, de honvágya Erdély után nem csillapodott. Miután a második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, Jékely Zoltán 1941 tavaszán visszatért Kolozsvárra, s az egyetemi könyvtár munkatársa lett. Ott ismerkedett meg a marosvásárhelyi előadó-művésznővel, Jancsó Adriennel, akit 1942-ben feleségül vett. Hamarosan leányuk, majd fiuk született.
Jékely Zoltán megtalálta helyét az erdélyi magyar irodalmi életben, legszívesebben az Erdélyi Helikonba írt, de tartotta a kapcsolatot az anyaországi irodalommal is, változatlanul publikált a Magyar Csillagban. A szovjet csapatok bevonulása után az erdélyi területek visszakerültek Romániához, s ő a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapja, a Világosság munkatársaként dolgozott 1944 és 1946 között. Hiába jelent meg két prózai kötete, az akkori erdélyi lehetőségeket szűknek, a légkört szorongatónak érezte, ezért 1946 augusztusában családjával visszaköltözött Budapestre.
A Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozott 1954-ig; versei, prózai munkái a Válaszban, a Magyarokban, a Vigiliában jelentek meg. 1948-ban betiltották és bezúzták Álom című verses kötetét (amelyet „dekadens temetőköltészetnek” minősített a korabeli „éberség”) és kizárták az Írószövetségből is. Többéves hallgatásra kényszerült, műfordításból élt, de közben – a megjelenés reménye nélkül – gyarapította lírai és prózai életművét. Ekkoriban gyakran időzött a Dunakanyarban apja szentgyörgypusztai házában – szenvedélyesen horgászott.
Csak 1956-ban térhetett vissza az irodalmi életbe A csodálatos utazás című mesefeldolgozással. Az 1960-as évektől aztán egymást követték verseskönyvei. 1964-ben jelent meg a Lidérc-űző, 1968-ban az Őrjöngő ősz, 1972-ben Az álom útja, 1977-ben a Minden csak jelenés. Gyűjteményes és válogatott kötetei: a Csillagtoronyban (1969), Az idősárkányhoz (1975), az Évtizedek hatalma (1979). Regényekkel, elbeszélésekkel, esszékkel is jelentkezett. A kultúrpolitika óvatosan kezelte, a tűrt kategóriába sorolta, s ezért – bár művei megjelenhettek – hivatalosan soha nem kapta meg a rangjának kijáró elismerést. 1970-ben és 1979-ben József Atilla-díjat kapott, a Kossuth-díjat már csak 1982. március 19-én bekövetkezett halála után jóval később, 1990-ben posztumusz kapta meg.
Verseiben a „nyugatos” valamint az erdélyi magyar költészet hagyományait elevenítette fel. Ő maga „életrajzi szerkezetű, folyamatos énregénynek” nevezte költészetét.
Gyakran az emberi lét törékenységét és mulandóságát fejezte ki verseiben. Végtelenül igényes volt, sokszor átírta sorait, s azokat a verseit, amelyeket már kijavíthatatlanul sikerületlennek tartott, összegyűjtve elégette. Nemes Nagy Ágnes írta róla:
„Mindnyájan tudtuk, hogy ő a költői költő, a költő archetípusa”.
Munkabírása is hatalmas volt: amikor elhallgattatták, könyvtárosi munkája mellett Dantét, Petrarcát, Shakespeare-t, Goethét, Schillert, Stendhalt, Racine-t, Kiplinget, Dumas-t, Thomas Mannt és román költőket fordított. Széchenyi István szellemének újraélesztése érdekében lefordította Naplóját. Regényei többnyire önéletrajzi elemeket tartalmaznak, drámái (Fejedelmi vendég, 1968; A bíboros, 1969) az erdélyi történelem eseményeit idézik föl. Esszéi, tanulmányai mellett a 18 éves korától vezetett naplói is értékesek. Ahogy egyik méltatója írta: „Elegáns és bölcs lovagja volt az irodalomnak”.
