„A felhők felbukkantak, tovaszálltak, aztán egy kis idő múlva nem próbálkoztak többé. A gyom sötétebb zöld színt kapott, hogy azzal védje magát, s nem nőtt tovább.” John Steinbeck Érik a gyümölcs című regényét ajánljuk.
Az Érik a gyümölcs a Nobel-díjas John Steinbeck kimagasló remekműve, mely bámulatos módon majdnem háromnegyed évszázad múltán sem veszített érvényességéből. Egyszerre realista és szárnyalóan költői, indulattól és részvéttől áthatott alkotás.
A regény középpontjában a Joad család megrázó kálváriája áll, mely a nagy gazdasági világválság idején veszi kezdetét, amikor bérlők ezrei kelnek útra az „ígéret földje”, Kalifornia felé egy jobb élet reményében. A korlátlan lehetőségek helyett azonban terror és számkivetettség fogadja őket.
Steinbeck művének végső üzenete mégsem a reménytelenség; a legmélyebb nyomorban is felcsillan az emberi lélekben rejtőző alapvető jóság és együttérzés.
John Steinbeck: Érik a gyümölcs
(részlet a könyvből)
1.
Oklahoma vörös földjére meg a szürke föld egy részére csöndesen hullott az utolsó eső, de nem hatolt be a meghasadozott talajba. Az ekevas újra meg újra keresztülvágta a folyókák sekély medrét. Az utolsó esőtől gyors növekedésnek indult a kukorica meg a gyom s a fű az utak szélén, s a szürke föld meg a sötétvörös föld hamarosan zöld terítő alatt kezdett eltűnni. Május vége felé fakó színűre vált az ég, s szétfoszlottak a felhők, amelyek egész tavaszon oly sűrűn gomolyogtak. A nap égetően sütött le a növekedő kukoricára, amíg csak a lándzsa alakú zöld levelek szélén barna vonal nem kezdett terjedezni. A felhők felbukkantak, tovaszálltak, aztán egy kis idő múlva nem próbálkoztak többé. A gyom sötétebb zöld színt kapott, hogy azzal védje magát, s nem nőtt tovább. A föld felszíne megkeményedett, vékony, erős kéreg támadt rajta, s ahogy az ég megfakult, úgy fakult meg a föld is, vörösből rózsaszín lett, szürkéből fehér.
A folyókákban porrá száradt szét a föld, száraz kis patakokká. Az üregi mókusok meg a hangyalesők apró lavinákat indítottak el. Amiatt, hogy nap nap után nem múlt a hőség, a zsenge kukorica levelei kezdtek elernyedni; előbb lekonyultak, aztán középső bordáik meggyöngültek, s az egész levél lefelé lógott. Aztán június következett, s még hevesebben sütött a nap. A kukoricalevelek barna sávjai kiszélesedtek a középső bordák felé. A gyom hervadozott és összezsugorodott. A levegő ritka volt, s az ég egyre fakóbb; napról napra fakóbbra vált a föld is.
Az utakon, ahol szekerek jártak, kerekek őrölték és patkók törték a földet, a sáros kéreg szétesett és porrá változott. Minden mozgás felkavarta a port: az úton járó ember derékig érő vékony réteget vert föl, a szekérverte por a ponyváig emelkedett, az automobil mögött egész felhő maradt. Soká tartott, amíg a por ismét elült.
Június közepén nagy felhők indultak meg Texas és az öböl felől, magasan járó, súlyos, esőterhes felhők. A mezőn dolgozó emberek fölnéztek a felhőkre, szimatolni kezdtek, s fölemelték megnedvesített ujjukat, hogy a szél irányát kitapasztalják. A lovak nyugtalankodtak, amíg felhő látszott az égen. Az esőterhes felhők elhullattak néhány cseppet, aztán továbbsiettek, más vidékre. Mögöttük ismét fakó maradt az ég, és lángolt a nap. A porban kis kráterek jelezték a lehullott esőcseppek helyét, a kukoricalevelek itt-ott megtisztultak a portól – ennyi volt az egész.
Az esőfelhők nyomában enyhe szél járt, a felhőket észak felé hajtotta, a száradó kukoricaleveleket pedig csöndesen megzörgette. Elmúlt egy nap, s a szél állandóan, rohamok nélkül erősödött. Az utakról felszállt, szétterült a por, rátelepedett az útszéli gyomra, s behatolt egy kicsit a földekre is. Aztán keményen, erősen fújt a szél, s kezdte megdolgozni a kukoricások cserepes földjét is. A kavargó por lassanként elhomályosította az eget. A szél végigtapogatózott a földön, szétzilálta a port, és vitte tovább. Még egyre erősödött a szél. A cserepes föld szétporladt, a por fölszállt a földekről, s szürkén bodorodott a levegőben, mint megannyi lusta füstgomolyag. A kukoricalevelek szárazon recsegve csapkodtak a szélben. A legfinomabb por most már nem telepedett vissza a földre, hanem eltűnt a sötétülő égen.
A szél még egyre erősödött, besöpört a kövek alá, szalmát, száraz leveleket, de még apró rögöket is felkapott, s így jelezte útját a földeken keresztül. A levegő, az ég elsötétedett, a nap vörösen izzott, s durvának, szúrósnak érzett a levegő. Egy éjszaka a szél még sebesebb vágtatásba kapott, ravaszul beásta magát a kukorica gyökérszálai közé, s a szárak addig harcoltak meggyöngült leveleikkel a szél ellen, amíg a turkáló ellenség ki nem szabadította gyökereiket – akkor aztán fáradtan oldalt hajoltak a föld felé, s mutatták a szél irányát. Eljött a hajnal, de nem nappalodott ki. A szürke égen vörös nap jelent meg, homályos, vörös korong, amely valami alkonyi világosságot adott; s amint a nap előrehaladt, az alkonyból lassanként sötétség lett, a szél pedig nyöszörögve sírt a megdőlt kukorica fölött.
Az emberek meghúzódtak a házakban, orrukra kendőt kötöttek; ha kiléptek, szemüket pápaszemmel védték.
Amikor újra éjszaka lett, az vaksötét éjszaka volt, mert a csillagok fénye a portól nem jutott el a földig, az ablakokból kiszűrődő világosság pedig az udvar széléig sem ért. A por most már egyenlő arányban keveredett össze a levegővel. A házakat gondosan bezárták, ajtót, ablakot kendővel takartak be, de a por oly vékonyan szűrődött be, hogy a levegőben meg sem látszott, s virágpor módjára telepedett meg széken, asztalon, tányérokon. Az emberek leveregették a vállukról. A küszöbön mindenütt finom vonalban hevert a por.
Ennek az éjszakának derekán továbbállt a szél, s nyugton hagyta a vidéket. A porral eltelt levegő még erősebben tompította a hangot, mint a köd. Az emberek ágyukban fekve hallották, hogy elállt a szél. Fölébredtek, amikor a zúgás elmúlt. Csöndesen feküdtek, s figyelve hallgatták a csöndet. Aztán kukorékolni kezdtek a kakasok, hangjuk tompa volt, az emberek nyugtalanul mocorogtak ágyukban, s várták a reggelt. Tudták, hogy a por sokáig nem ülepszik le. Reggel még úgy szállongott a levegőben, mint a köd, s a nap oly vörös volt, mint a friss vér. Egész álló nap szitált a por az égből, s szitált még másnap is. Sima takaró borította a földet. A por rátelepedett a kukoricára, felhalmozódott a sövénykarók tetején, végigülte a távíródrótokat, belepte a háztetőket, takaróba burkolta a gyomot, a fákat.
Az emberek kijöttek a házakból, szimatolták a forró, szúró levegőt, aztán eltakarták az orrukat. Kijöttek a gyermekek is, de nem szaladgáltak, nem kiáltoztak, ahogy eső után szoktak. A férfiak ott álltak a kerítés mellett, s nézték a tönkretett kukoricát, amely most gyors száradásnak indult, alig egy kis zöld bukkant ki a porréteg alól. Hallgattak, s nemigen mozdultak. Aztán kijöttek a házakból az asszonyok, s odaállt ki-ki az embere mellé – ki akarták fürkészni, vajon most megtörtek-e a férfiak. Titkon lesték a férjük arcát, mert bánja az ördög a kukoricát, amíg valami egyéb megmarad. A gyerekek ott álltak a közelükben, meztelen lábujjukkal alakokat irkáltak a porba, s valami titkos érzékszervükkel kutatták, hogy a férfiak és az asszonyok megtörnek-e. Rábámultak a férfiak és az asszonyok arcára, aztán gondosan húzogatták tovább lábujjukkal a porba írt vonalakat. Lovak jöttek ki a vályúkhoz, s orrlikaikkal megfújták a vizet, hogy felszínéről eltisztítsák a port. Egy idő múlva a figyelő férfiak arcáról eltűnt a tompa megdöbbenés, s valamennyi arc kemény, haragos, ellenálló kifejezést öltött. Az asszonyok pedig tudták, hogy meg vannak mentve, nem tört meg senki. Aztán megkérdezték: Mit csinálunk most? És a férfiak azt felelték: Nem tudom. De azért rendben volt minden. Az asszonyok tudták, hogy rendben van, s tudták a figyelő gyermekek is. Asszonyok és gyermekek tudták a lelkük mélyén, hogy semmiféle szerencsétlenség nem elviselhetetlen, amíg a férfiak meg nem törnek. Az asszonyok bementek dolgukra a házba, a gyerekek pedig játszani kezdtek, de eleinte még óvatosan. Később már nem volt oly vörös a nap. Izzón sütött le a porlepte földre. A férfiak ott ültek házuk küszöbén; kezük pálcákkal, kavicsokkal játszott. Csöndesen ültek: gondolkoztak, tervezgettek.
2.
Óriási vörös teherautó állt a kis útszéli kocsma előtt. A kipufogó halkan töfögött, s majdnem láthatatlan acélkék füst lebegett nyílása körül. Új kocsi volt, csillogóan vörös, s oldalain tizenkét hüvelykes betűk: Oklahoma City Transport Company. Dupla gumikerekei vadonatújak voltak, s nagy hátsó ajtajának zárjától mereven állt el egy sárgaréz lakat. A kocsmában rádió szólt, csöndes tánczene, halkra csavarva, mint amikor nem hallgatja senki. A bejárat fölött kis, kerek lyukban nesztelenül forgott a szellőztető, s a legyek izgatottan zümmögtek az ajtók és az ablakok körül, neki-nekicsapódva a leeresztett redőnyöknek. Az autó sofőrje odabent ült egy széken, a pultra könyökölve, s kávéja fölött elnézegette a karcsú, unatkozó pincérlányt. Az országút népének sima és hanyag nyelvén beszélt hozzá: – Körülbelül három hónapja láttam. Megoperálták. Kivágtak belőle valamit. Hogy mit, azt már elfelejtettem. – A leány: – Azt hiszem, alig egy hete, hogy láttam. Akkor jó színben volt. Ügyes fiú, amikor nem részeg. – A legyek néha csöndesen koppantak egyet az ajtón. A kávéfőző gépből kitört a gőz, a pincérlány hátra sem nézett, odanyúlt és elzárta.
Odakünn egy ember, aki az országút szélén lépkedett, átjött a teherautóhoz. Lassan odament az elejéhez, rátette kezét a csillogó hűtőre, s odapillantott a szélvédő üvegre ragasztott cédulára: Utast nem veszünk fel. Már-már továbbment az úton, de aztán mégis leült a kocsmával ellenkező oldalon levő hágcsóra. Nem lehetett több harmincesztendősnél. Szeme sötétbarna volt, s még a fehérjébe is keveredett valami kis barna festőanyag. Járomcsontjai magasan, szélesen emelkedtek ki, arcán erős, mély vonások húzódtak, elkanyarodva a szája mellett. Megnyúlt felső ajka eltakarta előreugró fogait: száját csukva tartotta. Keze durva volt, ujjai szélesek, körmei oly vastagok és recések, mint megannyi apró kagylóhéj. Hüvelyk- és mutatóujjának köze s a tenyere is egészen kérges volt.
Új ruhát viselt – olcsó és új volt rajta minden. Szürke sapkája annyira új, hogy ellenzője egészen merev volt még, s rajta a gomb is – nem volt oly formátlan és kidudorodó, mint hogyha már egy darabig teljesítette volna a sapka különböző feladatait, s elemózsiás tarisznyának, törülközőnek és zsebkendőnek használták volna. Ruhája olcsó szürke zsávoly volt, olyan új, hogy még a nadrágja is élére volt vasalva. Kék inge sima és kikeményített. Kabátja bővebb, nadrágja kurtább a kelleténél, mert magas ember volt, a kabát eleje pedig lazán lógott le a hasára. Vadonatúj barna cipőt, úgynevezett katonabakancsot viselt, szöges talppal és patkós sarokkal, hogy el ne kopjék. Az ember ott ült a hágcsón, levette sapkáját, s arcát törülgette vele. Aztán föltette a sapkát; nagyot rántott rajta, kezdte tönkretenni az ellenzőjét. Most a lábára kezdett figyelni. Lehajolt, meglazította a cipőfűzőjét, s nem kötötte meg újra. Feje fölött a dízelmotor kipufogója halkan és szaporán küldte a kék füstöt az ég felé.
A kocsmában elhallgatott a zene, s a rádióban férfihang szólalt meg, de a pincérlány nem csavarta le a gépet, mert nem vette észre, hogy a zene véget ért. Kutató ujja a füle mellett pattanást talált. Próbálta megnézni a pult mögött levő tükörben, de úgy, hogy a sofőr ne vegye észre, hát azt mímelte, hogy egy hajfürtjét igazítja meg. A sofőr azt mondta: – Nagy táncmulatság volt Shawnee-ban. Azt hallottam, megöltek valakit, vagy ilyesvalami történt. Hallottál róla? – Nem – mondta a pincérlány, s gyöngéden nyomogatta a pattanást a füle mögött.
Odakünn az ember fölállt, keresztülnézett a teherautó motorháza fölött, s egy pillanatig tanulmányozta a kocsmát. Aztán visszatelepedett a hágcsóra, előszedett egy dohányoszacskót meg egy csomag cigarettapapírt az oldalzsebéből. Lassan és művészien csavarta meg a cigarettát, alaposan megnézte, aztán lesimította. Végre is rágyújtott, s az égő gyufát ledobta maga elé a porba. A napsütés kezdett betörni a teherautó árnyékos oldalára is: délfelé járt az idő.
A kocsmában a sofőr fizetett, s a visszakapott két nikkelpénzt beledobta egy szerencsejáték-automatába. A forgó hengerek nem tüntették ki kegyeikkel. – Már úgy csinálják ezt, hogy ne nyerhessen az ember – mondta a pincérlánynak.
Az így felelt: – Két órája sincs még, hogy valaki a főnyereményt ütötte meg. Három nyolcvanat nyert. Mikor jössz el megint? A sofőr már kinyitotta az ajtót. – Egy hét, tíz nap múlva – mondotta. – Tulsába kell mennem, és sose jutok haza olyan gyorsan, mint gondolom.
A leány nyersen rászólt: – Ne engedd be a legyeket. Vagy ki, vagy be.
– Viszlát – mondta a sofőr, és kiment. Az ajtó becsapódott utána. Ott állt a napsütésben, s lehámozta a papírt egy darab rágógumiról.
Nehéz, széles vállú, hasas ember volt. Arca vörös, kék szeme hosszúkás résnyire húzódott össze – látszott rajta, hogy sokat kell hunyorognia az erős napfényben. Katonanadrágot és magas szárú fűzős cipőt viselt. Szája előtt tartotta a rágógumit, s bekiáltott az ajtón: – No, aztán rossz híredet ne halljam! – A pincérlány már a hátsó falon függő tükör felé fordult. Dörmögve válaszolt valamit. A sofőr lassan rágni kezdte a gumit, minden harapásnál tágra nyitva száját. Formálni kezdte a szájában, forgatta a nyelve alatt, s közben odalépdelt a nagy, vörös kocsihoz.
A kéredzkedő utas fölállt, s ránézett a kocsi ablakain keresztül.
– Elvinnél egy kicsit, cimbora? A sofőr gyorsan hátrapillantott a kocsma felé. – Nem láttad, mi van a szélvédőre írva? Utast nem veszünk fel.
– Láttam, hogyne láttam volna. De azért akad néha jó ember a világon, még ha valami gazdag disznó ilyeneket írat is a kocsijára.
A sofőr lassan bemászott a kocsiba, és boncolgatni kezdte magában ezt a választ. Ha most nemet mond, nemcsak hogy nem jó ember, hanem olyasvalaki, akire rákényszeríthetik az ilyen felírást, akinek meg lehet tiltani, hogy társaságot vegyen maga mellé. Ha fölveszi a kéredzkedő utast, máris jó emberré vált, s azonkívül nem is olyan legény, akivel egy gazdag disznó kényekedve szerint bánhatik. Tudta, hogy megfogták, de nem látott kivezető utat. Márpedig ő jó ember akart lenni. Újra odapillantott a kocsma felé. – Nyúlj végig a hágcsón, amíg a fordulóhoz nem érünk – mondotta.
A kéredzkedő utas lebújt, láthatatlanná vált, és belekapaszkodott az ajtó kilincsébe. A motor felbődült egy pillanatra, a hajtószerkezet működni kezdett, s a nagy teherkocsi megindult – első sebesség, második sebesség, harmadik sebesség – aztán éles, hangos üvöltés -, negyedik sebesség. A kapaszkodó ember alatt szédítő gyorsasággal futott tova az országút. Mérföldnyire volt az út első fordulója, ott lelassított a kocsi. A kéredzkedő utas fölállt, kinyitotta az ajtót, bebújt és elhelyezkedett az ülésen. A sofőr hunyorogva nézett rá, és úgy rágta a gumit, mintha gondolatait és benyomásait az állkapcsa osztályozná és rendezgetné, mielőtt végképpen felsorakoznak az agyában. Szeme először az új sapkán akadt meg, aztán végigjárta az új ruhát, s eljutott az új cipőig. A kéredzkedő utas kényelmesen hátratámaszkodott az ülésen, levette sapkáját, és megtörölte vele izzadt homlokát és állát. – Köszönöm, cimbora – mondotta. – A két fakóm nem bírta már.
– Új cipő – mondta a sofőr. Hangja éppoly titokzatos és kutató volt, mint a szeme. – Nem jó ám új cipőben járni ilyen melegben.
Az utas lenézett poros, sárga cipőjére. – Nincs más – mondotta.
– Ha más nincs, ebben muszáj járni.
A sofőr megfontolt hunyorítással nézett előre, s gyorsított egy kicsit.
– Messzire mégy?
– Ne-em! Gyalog is elmentem volna, ha a lábam bírja még.
A sofőr kérdéseiben mintha valami ravasz faggatás lett volna. Mintha hálókat vetett volna ki, csapdákat állított volna fel kérdéseivel.
– Munkát keresel? – kérdezte.
– Nem én. Apámnak földje van, negyven hold. Gazdaember, régóta lakunk itt.
A sofőr jelentősen nézett az út menti földekre, ahol a kukorica oldalt dőlt, s a por felhalmozódott rajta. Apró kovakövek villantak meg a poros földön. A sofőr mintha csak fennhangon gondolkozott volna: – Negyvenholdas gazda, s még nem tette tönkre a por, és nem kergették el a traktorok?
– Az igaz, hogy rég nem hallottam róla – mondotta az utas.
– Régen – ismételte a sofőr. Egy méh repült be a kocsiba, s ott zümmögött a szélvédő mögött. A sofőr kinyújtotta a kezét, s gondosan belekergette a méhet egy légáramlatba, amely kivitte az ablakon. – A gazdákkal gyorsan végeznek most – mondotta.
– Egy traktor tíz családot kiszánt a helyéből. Traktor, mindenütt traktor. Betör és kiszántja helyéből a gazdát. Hogy tudott megmaradni az apád? – Nyelve és állkapcsa ismét az elhanyagolt gumival kezdett foglalkozni, forgatta, rágta. Valahányszor a száját kinyitotta, látni lehetett nyelvét, amint a gumit hengergeti.
– Mondom, rég nem hallottam róla. Sose szerettem írogatni, az apám se. – Aztán gyorsan hozzátette: – De tudunk mind a ketten, ha muszáj.
– Munkában voltál? – Megint az a közömbösnek tetsző, titokzatos, kutató hang. Kinézett a földekre, a csillogó levegőbe, nyelvével félretolta a gumit, hogy ne legyen útban, és kiköpött az ablakon.
– Abban hát – mondta az utas.
– Gondoltam. Látszik a kezeden. Csákány vagy fejsze, vagy kalapács. Attól olyan kérges a kezed. Észreveszem én az ilyet. Büszke is vagyok rá.
Az utas rábámult. A gumikerekek surrogtak az úton. – Akarsz egyebet is tudni? Elmondok mindent. Nincs miért találgatni.
– Ugyan ne haragudj. Nem akartam kíváncsiskodni.
– Elmondok mindent. Nincs semmi titkolnivalóm.
– Ne haragudj, ha mondom. Csak szeretem, ha észreveszek egy s mást. Azzal is telik az idő.
– Elmondok én mindent. A nevem Joad. Tom Joad. Apám az öreg Tom Joad. – Tekintete tűnődve pihent a sofőrön.
– Ne haragudj, nem akartam én semmit.
– Én sem – mondta Joad. – Nem akarok én senkivel összeveszni.
– Elhallgatott s kinézett a száraz földekre, a haldokló fatörzsekre, amelyek bizonytalanul látszottak a forróságtól remegő távolságban. Oldalzsebéből előszedte dohányát és cigarettapapírját.
Térde közt sodorta meg a cigarettát, ahol a szél nem férhetett hozzá. A sofőr olyan szabályosan és olyan mélázva rágott, mint egy kérődző tehén. Várta, hogy ennek a beszélgetésnek egész hangulata eltűnjék és elfelejtődjék. Végre, amikor ismét közömbösnek érezte a levegőt, megszólalt: – Aki sohasem szolgált teherautón, nem is tudja, mi az. A gazda nem szereti, ha fölszedünk valakit. Ülhetünk itt, és vezethetjük a gépet magunkban, ha nem akarjuk megkockáztatni, hogy kitegyék a szűrünket, mint ahogy én megkockáztatom most miattad.
– Becsüllek is érte – mondta Joad.
– Ismertem olyanokat, akik furcsa dolgokat művelnek a kocsin. Emlékszem egy kollégára, aki verseket írt. Ezzel töltötte az időt.
– Lopva odapillantott, hogy Joad érdeklődik-e vagy elámul. Joad hallgatott, előrenézett a messzeségbe az út mentén, a fehér út mentén, amely enyhe, hullámzó emelkedések közt haladt. A sofőr végre tovább beszélt: – Emlékszem egy-két sorra annak a kollégának a verséből. Róla magáról szólt meg két másikról, akik ittak, lármáztak, veszekedtek mindenfelé, amerre jártak. Ejnye, csak eszembe jutna. Olyan szavak voltak benne, hogy Jézus Krisztus maga sem értette volna. Ide hallgass: „Volt aztán ott egy szerecsen, olyan gyors, mint a kerecsen.” A kerecsen, tudod, olyan sólyommadár-féle. A kolléga megmutatta nekem egy szótárban. Azt a szótárt magával hordozta mindenüvé. Akkor is nézegette, ha pihenés közben a kávéját várta. – Elhallgatott. Magányosnak érezte magát, amiért ily hosszan beszélt egyfolytában. Titokzatos szemét az utasa felé fordította. Joad még mindig hallgatott.
A sofőr idegesen próbálta bevonni a beszélgetésbe. – Ismertél valaha olyan embert, aki efféle szavakkal dobálózott?
– Prédikátort igen – mondta Joad.
– Belebolondul az ember, amikor valaki nagy szavakkal dobálózik. Persze, a prédikátor, az más, prédikátorral úgyse bolondozik az ember. Hanem ez a kolléga mulatságos gyerek volt. Ennek még a nagy szavait se bántam, hiszen csak úgy a levegőbe beszélt. Nem akart hencegni. – A sofőr visszanyerte nyugalmát. Legalább tudta, hogy Joad odahallgat a szavára. Merészen nekilendítette a nagy teherautót egy kanyarodónak, hogy csak úgy csikorogtak a kerekek. – Ahogy mondtam – folytatta -, furcsa dolgokat művel, aki teherautón dolgozik. Muszáj neki. Belebolondulna, ha csak ülne a helyén és lesné, amint az út elfut a kerekek alatt. Azt mondják, hogy a sofőr folyton eszik – minden útszéli kocsma előtt megáll enni.
– Annyi bizonyos, hogy a sofőrök látszólag a kocsmákban élnek – hagyta rá Joad.
– Hiszen megáll az ember, de nem az evés kedvéért. Nem is igen vagyunk éhesek. Csak átkozottul unjuk az örökös mozgást. A kocsma az egyetlen hely, ahol megállhatunk, s ha már megáll az ember, muszáj, hogy vegyen valamit, nehogy a gazda kidobja. Szóval, lenyel az ember egy csésze kávét meg egy darab kalácsot. Legalább megpihen egy kicsit. – Lassan rágta a gumit, és forgatta a nyelvén.
– Unalmas lehet – mondta közömbös hangon Joad.
A sofőr gyorsan rápillantott, hogy nem gúnyolódik-e.
– Hát nem valami fene mulatságos – mondta ingerülten. – Könnyűnek látszik, hogy az ember itt ül a helyén nyolc vagy tíz, vagy tizennégy óra hosszat. Hanem az utat elátkozza. Muszáj, hogy csináljon valamit. Egyik énekel, másik fütyörész. A társaság nem engedi, hogy rádiót szereltessünk a kocsira. Van, aki italt hord magával, de az ilyen hamar kiröpül. – Elégedett hangon tette hozzá: – Én sohasem iszom útközben.
– Igazán? – kérdezte Joad.
– Nem én! Az ember arra is gondol, hogy előbbre jusson. Be akarok iratkozni egy levelező tanfolyamra. Gépészmérnöki tanfolyam. Nem nehéz. Az ember odahaza megtanul egynéhány könnyű leckét. Ez a tervem. Akkor aztán nem ülök teherautóra. Én ültetek föl másokat.
Joad kabátja oldalzsebéből előhúzott egy whiskysüveget. – Igazán nem akarsz egy kortyot? – kérdezte ingerkedő hangon.
– Nem én. Hozzá se nyúlok. Nem lehet inni is meg tanulni is, úgy, ahogy én akarok.
Joad kihúzta a dugót az üvegből, gyorsan kortyintott kettőt, visszanyomta a dugót, és zsebre tette az üveget. A kocsiban eláradt a whisky fűszeres, forró illata. – Nagy terveid vannak – mondta Joad. – Talán bizony leány van a dologban?
– Van hát, de mindenképpen előbbre akarok jutni. Fene régóta fejlesztem már az emlékezőtehetségemet.
A whisky mintha fölélénkítette volna Joadot. Ismét cigarettát sodort, és rágyújtott. – Már nincs is olyan nagy utam.
A sofőr gyorsan tovább beszélt: – Nekem nem kell az ital. Folyvást az emlékezetemet gyakorlom. Két esztendeje részt vettem egy ilyen tanfolyamon. – Jobb kezével megveregette a kormánykereket.
– Tegyük föl, elhaladok valaki mellett az úton. Megnézem, aztán megpróbálok mindenre visszaemlékezni: milyen ruha meg cipő volt rajta, hogyan járt, milyen magas, mennyi lehet a súlya, volt-e valami sebhely az arcán. Ehhez jól értek már. Valósággal le tudom festeni a fejemben. Néha arra is gondolok, hogy ujjlenyomat-szakértőnek képeztessem ki magam. El se hinnéd, mennyi mindenre vissza tud emlékezni az ember.
Joad ismét hörpintett egyet az üvegből. Még egy utolsót szippantott elrágott cigarettáján, aztán kérges hüvelyk- és mutatóujjával elnyomta izzó végét. Péppé dörzsölte szét a csutkát, kinyújtotta az ablakon, és engedte, hogy a szél lefújja az ujjairól. A nagy gumikerekek élesen visítottak az útburkolaton. Joad sötét, nyugodt szeme derűsen nézett előre az úton. A sofőr várt, s bizonytalanul nézett rá. Joad hosszú felső ajkát vigyorgás rántotta föl a fogáról, s némán nevetett magában, hogy melle rázkódott a nevetéstől.
– Átkozottul sokáig tartott, amíg rájöttél, cimbora.
A sofőr most nem nézett rá. – Rájöttem? Mire? Joad ajka egy pillanatra eltakarta hosszú fogát; nyalta a száját, mint a kutya, előbb a jobb sarkát, aztán a balt. Nyers hangon szólalt meg. – Tudod jól, hogy mire. Tetőtől talpig végignéztél, amikor beszálltam. Észrevettem. – A sofőr egyenesen maga elé nézett, úgy szorította a kormánykereket, hogy tenyerének széle kipuffadt, s keze hátából kifutott a vér. Joad tovább beszélt: – Tudod, hogy honnan jövök. – A sofőr hallgatott. – Tudod, ugye – erősködött Joad.
– Hát… tudom. Vagyis… gondolom. De ahhoz nekem semmi közöm. Én csak a magam dolgával törődöm. Nekem mindegy.
– Csak úgy folyt belőle a szó. – Én senki dolgába nem ütöm az orromat. – Most aztán hirtelen elhallgatott. Keze még mindig elfehéredve szorította a kormánykereket.
Egy szöcske röppent be az ablakon, s leszállt a műszertáblára, ott megült, és vakarni kezdte szárnyait ugró lábaival. Joad előrehajolt, ujjaival összemorzsolta kemény, koponyaszerű fejét, s kiengedte az ablak mellett elfutó légáramlatba. Újra elnevette magát, miközben az összemorzsolt rovar darabkáit leverte ujjai hegyéről. – Félreértettél – mondotta. – Eszem ágában sincs titkolózni. Szentigaz, hogy ültem McAlesterben. Négy esztendeig. Ezt a ruhát ott adták nekem, amikor kiengedtek. Tőlem ugyan tudhatja mindenki. Apám földjére megyek, hát nem kell hazudoznom, hogy munkát kapjak.
A sofőr azt felelte: – Ez sem az én dolgom. Nem kíváncsiskodom.
– Az ördögöt nem – mondta Joad. – Látszik azon a nagy orrodon, hogy szereted beleütni a más dolgába.
A sofőrnek megnyúlt az arca. – Félreértettél – szólalt meg bizonytalan hangon.
Joad a szemébe nevetett. – Derék gyerek vagy. Fölvettél a kocsidra. Egye meg a fene, hát igenis, ültem! Akarod tudni, hogy miért?
– Nem az én dolgom.
– Hát persze, egyéb dolgod sincs, mint ezt a tragacsot vezetni, s még azzal sem törődöl. Ide nézz. Látod-e előttünk ezt az utat?
– Látom.
– No hát, itt leszállok. Tudom, esz a kíváncsiság, hogy mit követtem el. Hát én megmondom. – A motor hangos berregése elcsendesedett, s a lefékezett kerekek csikorgása hirtelen elhallgatott.
Joad előhúzta az üvegjét, és kortyintott egyet. Ahol a kocsi megállt, mezei út ágazott ki derékszögben az országútból. Joad kiszállt, és megállt a kocsi ablaka mellett. A kipufogó halkan eregette fölfelé alig látható kék füstjét. Joad odahajolt a sofőrhöz.
– Emberölés – mondotta gyorsan. – Nagy szó, annyit jelent, hogy megöltem valakit. Hét év. Négy után elengedtek, mert jól viseltem magam.
A sofőr szeme végigfutott Joad arcán, hogy emlékezetébe vésse. – Én nem kérdeztem – mondotta. – Csak a magam dolgával törődöm.
– Elmondhatod minden kocsmában, egészen Texoláig – mosolygott. – Viszontlátásra, cimbora. Derék gyerek vagy. De látod, ha az ember ült egy kicsit, messziről megszagolja a kérdéseket. Belőled csak úgy áradt a kíváncsiság, mihelyt kinyitottad a szádat. – Megtapogatta tenyerével a vasajtót. – Köszönöm, hogy elhoztál – mondotta. – Viszontlátásra. – Megfordult, s elindult a mezei úton.
A sofőr egy pillanatig utánabámult, s odakiáltotta neki: – Sok szerencsét! – Joad intett a kezével, de nem nézett vissza. Aztán a motor elbődült, töfögni kezdett, s a nagy, vörös teherautó súlyosan továbbgördült.
