„Mint népszínművek királynéja egész országot teremtett maga körül, saját színműirodalmat fejlesztett ki; jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet” – írja Jókai Mór Blaha Lujzáról, a magyar színjátszás nagy alakjáról.
„A világ legboldogabb teremtése én volnék…”
Primadonna volt. És sztár. A közönség kedvence. Mindenki szerette, állítólag ő is szeretett mindenkit, soha egy rossz szót nem mondott senkire. Blaha Lujza az a magyar színésznő, akinek alakját már saját kora is a legendák égboltozatába emelte s hírnevének ragyogásán a közben elmúlt idő sem halványított szinte semmit, írta róla Csillag Ilona színház- és drámatörténész.
Naplójában életének és mesés pályafutásának történetét írja meg. Közvetlen szavakkal beszél színészi fejlődésének, sikereinek, utazásainak és három házasságának kalandos eseményeiről. Színes képet rajzol a kor pesti, sőt bécsi és párizsi társasági életéről s a divatos fürdőhelyek mulatságairól. Bensőséges humora és kitűnő megfigyelőképessége közelségünkbe hozza pályatársait, de életre kelnek a Napló lapjain a múlt század végének művészeti és társadalmi nagyságai is Jókaitól Munkácsyn keresztül egészen Türr Istvánig. Kellemes olvasmány Blaháné naplója; egy melegszívű művész-asszony vallomása a körülötte kavargó életről és a mi számára legkedvesebb: arról a tündérkastélyról, amelynek színház a neve.
„Aztán fölkerestek megint az emberek és nagy vala szívemnek a gyönyörűsége. Olyan ünnepséget rendeztek a születésem napjára, hogy álmodni se mertem volna soha. A sok gratuláció, a sok virág, levél, köszöntő és egyéb ajándék könnyekre fakasztott, amikor pedig egy szép őszi reggelen a Népszínház falán megpillantottam az utcajelző-táblát, hogy: Blaha Lujza-tér, hát úgy megdobbant a szívem és úgy kalapált, hogy azt hittem no most mindjárt kiugrik a helyéből!”
Blaha Lujza: Életem naplója
Előszó.
Jókai Mór: Blaha Lujza
Két aranyos örege volt a magyar közéletnek, Blaháné és Újházi Ede. Blaháné, aki megmagyarosította azt a fiatal óriást, akinek Budapest a neve és Újházi, aki a magyar Parnassus krónikájába új fejezetet irt: az igazi színjátszás, az igazi művészet fejezetét. Kettőjük közül most már csak Blaháné az, aki nem tiltakozik az ellen, hogy így kurtán-röviden öregnek mondom! A mester ha élne, lecsapná ezt a könyvet és félrecsapná a kalapját, mondván:
– Öreg az öregapád, te marha!…
Ő nem akart megöregedni. Ő ma is olyan fiatal volna, amilyen negyven évvel ezelőtt volt, amikor először tűnt fel délceg alakja a régi Kerepesi-úton; ő ma is olyan volna, amilyen akkor volt, amikor a pesti asszonyok az ő képével aludtak el; az ő képével ébredeztek. Oh, kölcsönös volt ez az imádat; mert Újházi volt az, akinek minden asszony, minden leány tetszett; aki azt vallotta, hogy csúnya asszony, csúnya leány nincs a földön, csak szép van, szebb van és legszebb van.
Akkoriban ő volt a legszebb férfi Pesten. Azóta, — hej! — Pestből Budapest lett, a deli Edusból pedig: a Mester, aki immár ötök álmát alussza — jeltelen sírjában a kerepesi temetőben…
A másik aranyos öreg; Blaháné is fölteszi majd a pápaszemet és úgy olvassa el ezeket a sorokat.
– Ejnye, ejnye! — mondogatja majd mosolyogva; — mit akar tőlem megint ez a skribler.
De nem törődik vele tovább; hanem maga köré ülteti az unokáit és mesébe fog. Talán éppen egy kis leánykáról beszél nekik; egy apró jószágról, aki hét éves se volt még egészen, amikor már színpadi sikereket aratott s aki azóta soha, soha ki nem fogyott a rózsából, a babérból… Pedig azóta egy félszázadnál is több elmúlott…
Az íróasztalom fölött van egy kicsinyke kép. A Blaháné első arcképe. Azaz, mit is mondok. A Blahánéé? Dehogy. A kis Κölesi Lujzáé, aki kíváncsi szemmel néz e képen a nagyvilágba. A képet nézem, nézegetem; aztán egy csomó levélre esik a tekintetem. A Blaháné naplója ez, ahogy ő megírta, tollba mondotta: a kis Kölesi Lujza első diadalmas estéjétől, a Blaháné örök dicsőségéig. Gyönyörű részletei vannak ennek a naplónak. Dióhéjba szorított kortörténete a magyar színészetnek, amely a kezdet kezdetén állott, amikor e napló legelső oldalai íródtak s amelynek mai nagyságát sokban köszönheti: Kölesi Lujzának, Blahánénak…
Amit én elmondhatnék róla: gyönge dadogás az: beszéljen helyettem Jókai Mór, aki valamikor ezt írta róla: Nevezzék őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen nagy drámai művésznő!
Úgy vagyunk Blahánéval, mint a holddal, mindenki látja, gyönyörködik benne, lantokban dicséri, — de senki sem ismeri: a valódi szférája el van előlünk takarva; pedig ott lehet, ott van az élet, növényzet, melegség — és talán boldogság is.
Ezt a képet a földönlakók soha sem látják.
Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitűnőbb drámai művésznők egyike.
Nekem is megadatott, hogy őt egy magasan tragikus drámai szerepben láthassam.
A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés s annak minden változatait kifejezni tudó hang; megkapó indulatkitörések, beszélő arckifejezés, eredetiség a felfogásban; plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség.
Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, amit Jókainé: ez egy elsőrangú drámai művésznő. Bizony a tragikai múzsa volt Blahánénak az édesanyja.
Hanem hát az előkelő anya még aztán sem adoptálta legkedvesebb leányát, mikor véletlenül felismeré. Pedig az szerette őt.
Blaháné szerette a drámai művészetet, még akkor egy házban lakott a dráma és a népszínmű.
Átlátogathattak egymáshoz.
De még az opera is ott volt osztályos rokonnak.
Az volt a kegyenc.
A magasabb drámának a napja volt a péntek, a népszínműé a vasárnap. Lehetetlen összehasonlításokat tenni.
A pénteki színház üres padsoraival, ásító páholyaival, kopott díszleteivel; az a lágymeleg hangulat, mely mint a malária, magának a művésznek a lelkét is ellankasztja . . . és azután a vasárnapi színház, zsúfol karzataival, lelkesedni, mulatni, örülni kész közönségével: nyüzsgő színpad, daltól visszhangos kulisszák, tapsvihar, hulló koszorúk!
És aztán …. ahogy a nagy római mondta: „inkább leszek első ember egy faluban, mint második Rómában.”
Mikor a népszínművet a nemzeti színház átadta a népszínháznak, Blaháné elhagyta a magas sarkú múzsa-anya házát, s vitte magával pillangós cipőit a dajkája házához, aki eddig fölnevelte.
Inkább rózsakirályné a paraszt szalmásgunyhóban, mint Hamupipőke a méltóságos palotában.
S a siker, a diadal igazat adott a választásnak.
Mint népszínművek királynéja egész országot teremtett maga körül, saját színműirodalmat fejlesztett ki; jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.
És azután láttuk és bámultuk és szerettük őt az általa elővarázsolt világban, mint kackiás menyecskét, mint dallos rózsakirálynét, mint operetténekesnőt, fiaszerepek kedves személyesítőjét…
Nem! Nem akarok pamlagpört támasztani a művészetek istennői között. Dráma, opera, népszínmű, operetté, vaudeville, bohózat: kézcsókoló tisztelője vagyok valamennyinek s nem keresem közöttük a rangkülönbséget, Blahánénak pedig különösen hálás elismeréssel tartozom azért, hogy előkelő drámai tehetségével a népszínművet megnemesítette s az operette-nek tisztességet szerzett.
A mély érzés, a nemes szív aureolát sugárzott e művészi fajokra.
Aztán a mienk volt. Talán ez a szó »volt« nem is historikum még?
Talán az újhold sarlója ismét fel fog tűnni előttünk?
A közönség mindig maga előtt fogja őt látni s mindig vissza fogja őt kívánni, oda, diadalai paradicsomába: a népszínműbe.
Csak én, akinek megadatott egyszer láthatnom a hold túlsó oldalát is, ahol eleven élet van és virányok az emberlakók; csak én nem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy Blahánét művészi ereje teljes birtokában, végképp letűnjön a láthatáron s csak úgy magamban mondogatom, hogy: ha már elvesztette Blahánét a népszínház, hogy nem nyitotta meg előtte a főbe járását a nemzeti színház?…”
Jókai Mór
Így írt Jókai Mór a nemzet csalogányáról, Blahánéról, az aranyos öregről.
R. J.
Forrás: Jókai Mór: Blaha Lujza, MEK.OSZK
