„A szeretet és a szeretet kimutatása nem feltétlenül ugyanaz neked és nekem. Ebben a dologban is, mint annyi másban, úgy is állhat fenn köztünk teljes egyet nem értés, hogy egyikünk sem téved.”
Camino-sorozatának második kötetében Bucay társas kapcsolatokról, vonzódásokról, nemiségről, házasságról és bizalomról fejti ki gondolatait – a tőle megszokott olvasmányos, anekdotisztikus stílusban. Bámulatos keresetlenséggel, őszintén, lényegre törőn fogalmazza meg véleményét alapvető emberi kérdésekről. „Nem a kifinomult ízlésűeknek fenntartott élvezetekről beszélek – írja. – Nem nagy dolgokról beszélek. Bárki által átélhető érzésről beszélek. Egyszerű és igaz érzelmekről beszélek. Nagy horderejű, de nem emberfölötti tapasztalatokról beszélek.”
Sallangmentes és optimista, nem téveszti szem elől, hogy mély érzelmi töltettel bíró rezdüléseink éppen hétköznapi életünkben gyökereznek, és segít új nézőpontot találni megoldatlan ügyeinkhez. „Helyükre kell tenni a dolgokat, és meg kell érteni, mi a fontosabb – tanácsolja. – Nem érzéketlenség, ha a kevéske időmet elsősorban azoknak a kötelékeknek a szolgálatába állítom, amelyeket a hozzám legközelebb álló emberekkel építettem ki. Rá kell végre ébrednem, hogy milyen torzan látom a dolgokat, ha több időt szánok azokra, akikkel nem különösebben akarok együtt lenni, mint azokra, akiket valóban szeretek.” Bucay történetei erőt adnak, hogy ne bonyolítsuk túl dolgainkat, teljes figyelmet szenteljünk annak, ami lényeges számunkra, és mindeközben harmóniában maradjunk önmagunkkal és környezetünkkel.
Jorge Bucay argentin pszichológus könyveiből emberek százezrei merítenek erőt és bölcsességet életproblémáik megoldásához. Az ötrészes Camino-sorozat, amelynek első kötete, Az autodependencia útja már megjelent magyarul, az önismeret útján kíséri végig az olvasót.
Jorge Bucay: A találkozás útja
Amikor függőségben szenvedőkkel dolgoztam pszichiáterként, járt hozzám egy asszony, akinek az apja, majd a férje is alkoholista volt. Abban a kórházban ismertem meg, ahová a férje is be volt utalva. Éveken át kísérgette férjét az Anonim Alkoholisták Klubjába, hogy sikerüljön leküzdenie függőségét, amely már több mint tizenkét éve tartott. A férfinak végül sikerült huszonnégy hónapig absztinensnek maradnia. Az asszony eljött hozzám, hogy elújságolja, tizenhat évi házasság után sikerült teljesítenie a küldetését, a férje végre meggyógyult. Én, aki akkoriban huszonhét éves, kezdő orvos voltam, ezt úgy értelmeztem, hogy a nő valójában az édesapját akarta meggyógyítani, ám édesapját a férjével helyettesítette, és őt gyógyította meg. Az asszony erre ezt válaszolta nekem: „Lehet, de most már semmi a világon nem köt a férjemhez. Nagyon sokat szenvedtem az alkoholizmusa miatt, csak azért maradtam mellette, hogy a kezelést végigcsinálja, de most már elegem van belőle.” A végén elváltak. Egy év múlva véletlenül, egész máshol összefutottam ezzel az asszonnyal, aki közben újból férjhez ment… egy alkoholistához.
Az ilyen, logikusan nemigen megmagyarázható esetek azzal függenek össze, hogy az illető hogyan kezeli megoldatlan problémáit, és mit ért azon, hogy szeretet.
A szeretet és a szeretet kimutatása nem feltétlenül ugyanaz neked és nekem. Ebben a dologban is, mint annyi másban, úgy is állhat fenn köztünk teljes egyet nem értés, hogy egyikünk sem téved. Tudom például, hogy édesanyám számtalan módon ki tudja mutatni, hogy szeret. Amikor meghív magához, és a kedvenc ételemet főzi, ez azt jelenti, hogy szeret. Ha aznapra, amikor meghívott, két-három olyan finom arab ételt készít, amelyikhez napokon át a konyhában kell sürgölődnie: gyúrni, hámozni, főzni, az azért van, mert szeret. Van, aki nem tudja kiolvasni a szeretetet az ilyen viselkedésből, és sohasem jön rá, hogy a másik ember ezzel mondja neki, hogy „szeretlek”. Bizonyítani akar ezzel édesanyám valamit? Fogalmam sincs. Mindenesetre ő így fejezi ki az érzéseit. Ha nem tanulom meg értelmezni az ilyen jeleket, sosem leszek képes megfejteni a másik ember üzenetét. (Hetente egyszer, amikor a mérlegre állok, megállapítom, hogy édesanyám mennyire szeret, én pedig milyen jól megértem az üzenetét!)
Amikor valaki szeret téged, akkor életének, idejének és figyelmének egy részét neked szenteli.
Egy interneten keringő történet talán jobban megvilágítja, hogy mit is akarok mondani.
Azt mesélik, hogy egyszer, amikor mindenki aludt otthon, az ötéves kis Ernesto felkelt, és bement a szülei szobájába. Megállt az ágynál a papája mellett, és rángatni kezdte a takaróját.
– Apu, te mennyit keresel? – kérdezte.
– Ööö… mi van? – kérdezett vissza az apa félálomban.
– Mennyit keresel a munkahelyeden?
– Fiam, éjfél van, menj vissza aludni!
Másnap reggel az apa arra gondolt, hogy talán túl szigorú volt Ernestóval, nem kellett volna így ráripakodnia. Este, a vacsoránál megpróbálta jóvátenni a hibát, és így válaszolt a fiának:
– Ami az éjszakai kérdésedet illeti, Ernesto, kétezernyolcszáz pesót keresek, ám a levonások után kétezerkétszáz marad belőle.
– Húú, apu! De sokat keresel! – felelte Ernesto.
– Nem olyan sok ez, fiam, sok a kiadásunk.
– Aha! És sokat kell érte dolgoznod?
– Igen, fiam, sokat.
– Mennyit?
– Egész nap, kisfiam, egész álló nap.
– Aha – bólintott a kisfiú, és így folytatta: – Akkor neked biztos sok pénzed van, igaz?
– Elég legyen már a kérdezősködésből, kicsi vagy te még ahhoz, hogy pénzről beszélj.
Csend telepedett a szobára, és mindenki szótlanul indult aludni.
Aznap éjjel Ernesto újabb látogatása szakította meg szülei álmát. Ez alkalommal azonban egy számjegyekkel összefirkált papírlapot szorongatott a kezében.
– Apu, tudnál nekem öt pesót kölcsönadni?
– Ernesto! Hajnali két óra van! – méltatlankodott az apa.
– Igen, de azért tudnál…
Az apa nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
– Tehát ezért kérdezgettél annyit a fizetésemről, te kis taknyos! Indulás azonnal aludni, mielőtt még hozzád vágom a papucsomat! Kifelé! Vissza az ágyba! Indulás!
Ernesto sírásra görbült szájjal indult az ajtó felé.
Félórával később, talán mert lelkiismeret-furdalása volt, talán mert szólt neki a felesége, talán mert a bűntudat nem hagyta aludni, az apa bement a fiú szobájába. Már az ajtóban hallotta a gyerek halk sírását.
Az ágyára ült, és beszélni kezdett hozzá.
– Ne haragudj, hogy kiabáltam veled, Ernesto, de hajnali két óra van, mindenki alszik, semmi sincs nyitva. Nem tudtál volna holnapig várni?
– De – válaszolta a kisfiú szipogva.
Az apa a zsebébe nyúlt, elővette a pénztárcáját, egy ötpesóst vett ki belőle, és letette az éjjeliszekrényre:
– Tessék, a pénz, amit kértél.
A kisfiú letörölte a lepedővel a könnyeit, a ruhásszekrényhez ugrott, kivett egy dobozt, a dobozból néhány pénzérmét és bankjegyet.
Mellétette az ötpesóst, és kiszámolta az ujján, mennyi pénze van. Aztán fogta a pénzt, és az ágyra tette az édesapja elé, aki mosolyogva nézte őt.
– Most már rendben van – mondta Ernesto. – Pontosan kilenc peso ötven centem van.
– Jól van, kisfiam. Mihez kezdesz ezzel a pénzzel?
– Vehetnék tőled egy szabad órát, apu?
Ha valaki szeret téged, a cselekedeteiből láthatod, menynyire vagy neki fontos. Dönthetek úgy, hogy megteszek valamit, amit te szeretnél, hogy megértessem veled, mennyire szeretlek. Dönthetek úgy, hogy megteszek valamit, amit te szeretnél, hogy megértessem veled, mennyire szeretlek. Van úgy, hogy megteszem, de van, hogy nem. Alig vagyok magamnál, mégis felkelek december 13-án, hajnalban, hogy feldíszítsem a lakást, elkészítsem a reggelidet, teleragaszszam a falat feliratokkal, telerakjam az ágyadat ajándékokkal, és vendégeket hívjak estére, mert tudom, hogy ez mennyire jólesik neked. Ilyesmit csak ritkán teszek, csak akkor, amikor kedvem van hozzá. De ha csak azért teszem meg minden évben, mert te örülsz neki, ne várd, hogy én is élvezzem. Ha ugyanis olyasmit teszek meg, amit egyébként magamtól nem tennék, akkor lehet, hogy mindkettőnknek jobb, ha nem is teszem.
Ám ha sosincs kedvem valami ehhez hasonlót tenni, aminek pedig te örülni tudnál, akkor ott baj van. Közös életünk során módomban áll megtanulni, hogy úgy szerezzek neked örömet, ahogy az neked kedvedre való, és meg is tanulom. Ennek azonban semmi köze azokhoz a nagyjából mindenki által elfogadott hiedelmekhez, amelyek ellentmondani látszanak annak, amit az imént állítottam, és amelyekkel – természetesen – nem is értek egyet. Konkrétan a szeretetben hozandó áldozatokról beszélek. Az emberek olykor arról kívánnak meggyőzni, hogy azok a fontos kapcsolatok, amelyekben az ember képes áldozatokat hozni a másikért. Én pedig úgy vélem, hogy a szeretet nem az áldozathozatal számára fenntartott terület. És
azt sem hiszem, hogy a másikért meghozott áldozat biztosíthatná számunkra a szeretetét, s még kevésbé, hogy ez a viselkedés megerősítené a másik iránti szeretetünket.
A szeretet olyan érzés, amely azt biztosítja, hogy képesek vagyunk közösen élvezni a dolgokat, és nem annak a mértéke, hogy mennyire vagyok hajlandó szenvedést vállalni, vagy mi mindenről vagyok képes lemondani érted.
Mindenesetre szeretetünk mértékét nem a közösen átélt szenvedések alapján határozhatjuk meg, noha ezek jelen vannak életünkben. Szeretetünk abban mérhető és érzékelhető, hogy mennyire vagyunk képesek együtt járni az utunkat, s mennyire tudjuk együtt élvezni minden egyes lépését.
SZERETET „FAJTÁIT” EMLEGETNI HAMIS ELKÉPZELÉS
Valahányszor ezekről a kérdésekről beszélek egy-egy előadásomban vagy interjúban, beszélgetőtársam mindig azzal hozakodik elő, hogy „attól függ, milyen szeretetről beszélünk”.
Értem, hogy miről beszélnek, de nem hiszem, hogy volna a szeretetnek a kapcsolat jellegétől függő válfaja:
úgy szeretlek, mint a barátomat, mint a testvéremet, mint az unokatestvéremet, mint a macskámat, mint a nagybátyámat… mint az ajtómat (?).
Mindenki előtt be kell vallanom, hogy a szeretet különböző fajtáit az én generációm találta ki úgy negyvenötven évvel ezelőtt, korábban nem volt ilyen. Hadd meséljek erről. Akkoriban mi, kamaszok az ellenkező neműekkel való kapcsolatainkat tíz-tizenkét fiatalból álló összejöveteleken igyekeztük szövögetni: szombat esténként elmentünk otthonról, és összejöttünk valakinél zenét hallgatni és táncolni tanulni. Ezeken a házibulikon történhetett meg olyasmi, hogy észrevettem például a csinos Gracielát. Ekkor mindenkinek elkezdtem mondogatni – kivéve persze Gracielát –, hogy szombaton találkozom vele, és szerelmet vallok neki (erről persze valószínűleg Graciela is értesült, de úgy tett, mintha semmit sem tudna). Így aztán szombaton kissé feszengve odaléptem Gracielához, és előhozakodtam valami vallomásfélével…
ő pedig mit mondhatott erre, amikor esze ágában sem volt járni velem, mert neki Pedro tetszett, viszont ugyanabba a baráti társaságba tartoztunk? Nem bánthatott meg, különben a többiek kiközösítették volna, ezért azt nem mondhatta: „Húzz innen, te hájpacni, nem gondolhatod komolyan, hogy pont te kellesz nekem!” Nem, ilyet nem tehetett. Graciela tehát bánatos arccal csak ennyit mondott: „Nem, te drága fiú, én téged barátként szeretlek.” Ez azt jelentette, hogy „ne is gondolj rám, te hülyegyerek”. Mi viszont, amikor ezt hallottuk, nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. Hiszen a lány végül is nem dobott ki minket, dehogyis, csak teljesen összezavarta a fejünket: akkor most mi a fenét jelent az a szó, hogy „szeretlek”?
Akkor még nem tudtam (persze, igazából soha nem is tudtam meg), mit akar jelenteni ez a „barátként szeretlek téged”, viszont én is rákaptam a használatára. Nagyon kényelmes módja annak, hogy közöljük valakivel: „Bocs, nincs veled semmi bajom, de egyáltalán nem érdekelsz.” Olyan funkcionális válasz, amelyik gátat szab a szexuális fantáziálásnak. (Nem mintha az ember nem fekhetne le a barátjával.)
Így kezdődött, aztán egyre jobban terjedt.
Ha szemernyi esély sincsen, akkor jön a „barátként szeretlek” (ami annyit tesz, hogy „hozz inkább össze Pedróval”). a pedig az ajánlattevő valami vén szoknyavadász vagy leharcolt asszonyság: „úgy szeretlek, mintha csak az apukám vagy az anyukám lennél”. Az ilyen válasz persze nem valami hízelgő…
